Másfél óra alatt értek oda az egyik legközelebbi, Főnixláng
névre keresztelt bázisra, ahol Annabeth tárgyalását tartották. A lány hiába
próbált döntést hozni, egyszerűen képtelen volt, és hajlott rá, hogy megpróbál
elszökni, önkényesen elhalasztva a tárgyalást. Magában jót derült ezen
lehetőségen, és egy kis figyelem elterelésként eljátszott a gondolattal; pár
perc alatt kész is volt egy kissé bohém, kivitelezhetetlen tervel. Az időjárás
közben, mint az esetek többségében, tükrözte a hangulatát, és enyhén borús
arcát mutatta az embereknek. Ötlete nem volt, mit fog választani, ezért végső
elkeseredésében az örökségéhez, a mágiához nyúlt. Nem volt sok tehetsége hozzá,
mivel nem gyakorolta aktívan, de a gyerekek, állatok mégis megérezték, és az
időjárás is előszeretettel igazodott hozzá. Nem igatán tudott mit kezdeni vele,
de annyit azért már kikísérletezett, hogy bizonyos döntések meghozatalánál a
mágia képes megmutatni neki a számára legoptimálisabb opciót. Kicsit hezitált,
mivel korábban már megfigyelte, hogy a technikai kütyük nem igazán szeretik, ha
mágiát használnak a közelükben, de végül úgy döntött, hogy mégis
megpróbálja. Ezúttal nagyon óvatos volt,
körültekintőbb, mint máskor, viszont nem érzett semmit, csak az előtte
tornyosuló problémát. Olyan volt, mint egy nagy, sűrű, arany szálakból álló,
folyamatosan mozgó és változó gubanc. Most nem tudott belőle olyan könnyedén
olvasni belőle, mint máskor, így kissé csalódottan adta fel. Lassan tért vissza
a valóságba; kissé meglepődve vette észre, hogy társa már leparkolt a számukra
kijelölt helyre, és most őt tanulmányozta. Mike úgy nézett rá, mintha az
arcvonásait próbálná az emlékezetébe vésni; Annabeth látta rajta, hogy úgy
gondolja, ki fog lépni, de ugyanakkor látta a szemében a reményt is. Nagyon úgy
tűnt, hogy mondani akar valamit.
- - Nem tudom. – felte a lány a fel nem tett
kérdésre, egy fájdalmas fintor kíséretéban, fájdalommal a hangjában – De majd
lesz valahogy. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. – jelentette ki, majd kicsatolta az övét, és ki
akarta nyitni az ajtót, de a társa hangja megállította.
- - Annabeth… - egy pillanatra bentrekedt a lányban
a levegő, és lassan visszafordult. Az utóbbi időben próbálta kibogozni az
érzelmeit a fiú irányában; az eggyértelmű volt, hogy fontos számára, és
néhanapján nem volt nehéz elképzenie, hogy egy pár alkotnak. – Bárhogy döntessz,
én melletted állok. Csak… ígérd meg, hogy vigyázol magadra. - mindkettőjük szeme fájdalommal telt meg, és a
lány hezitácó nélkül hajolt oda hozzá, hogy megölelje. Tudták, hogy most minden
meg fog változni, és elég nagy a valószínűsége, hogy nem látják egymást többé,
viszont kimondatlanul is tudták, hogy nagyon fontosak lettek egymás számára.
Annabeth kimondhatatlanul biztonságban érezte magát Mike karjaiban; nem akart
tőle elhúzódni, de végül képtelen volt, mivel magszólalt a fiú telefonja, és
erre mindetten összerezzentek; elszállt a pillanat, kelletlenül eltávolodtak
egymástól. A lány társa felvette a telefont, miközben kiszáltak a kocsiból, és
elindultak a kavicsos ösvényen. Annabeth jót mosolygott magában, ahogy Mike
elővette a hivatalos, ügynöki hangját; megállapította magában, hogy rettentően
jól áll neki. Most visszavett szokásos sétatempójából, és próbálta elnyújtani a
rövid sétájukat, és a fiú sem sietett sehova. Kinyitotta neki az ajtót; előre
engedte. Annabeth vett egy nagy levegőt, kihúzta magát, és felvette az
olvashatatlan állarcát. Négy ügynök lépett oda hozzájuk, sötétkék öltönyeik
diszkréten rejtették fegyvereiket.
- - Innen átvesszük Annabeth Farewell exügynököt.
Elmehet. – mindkettőjükben bentrekedt egy rövid ideig a levegő, ahogy közölte a
fiúval hivatalos, hideg hangon a legidősebb. Hajába jócskán vegyültek ősz
hajszálak, és mogorva azcvonásait egy feket napszemüveggel egészítette ki, noha
ezt semmi nem indokolta; ugyan az épület földszintjén sok, padlótól plafonig
érő ablak volt, odakint igen masszív viharfelhők gyülekeztek. Mike már vette a
levegőt, hogy tiltakozzon, de a lány félig felé fordította fajét, és nemet intett.
- - Menj, lásd el a sebeidet. Később még
találkozunk. – látta rajta, hogy a fiú még hezitál, ezért bólintott felé egy rövidet, majd hátra nem
nézve, magabiztosságot tettetve elindult a férfiak között. Kettő egyből
felzárkózott mellé, míg a harmadik elől ment, a negyedik pedig pár lépéssel
lemaradva követte őket a végeláthatatlan folyosók és liftek labirintusába.
Annabeth már két órája állt ugyanabban a feszes
pózban; minden izma görcsölt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy helyét elhagyva
magából kikelve mindenkivel ordibálni kezdjen. A tárgyalás nem igazán úgy haladt,
ahogy szerette volna; a férfi nem hazudott, amikor exügynökként hivatkozott rá,
hiszen jóformán ki is rakták a szűrét, már csak az volt a kérdés, hogy mit
varrnak még a nyakába. Soha nem gondolta volna, hogy egy csapat vénemberben ennyi
harag felgyűlhet, és most körülbelül minden balul sikerült akciót a lányra
próbáltak ráhúzni. Póker arccal állta végig a tárgyalást, és magában fogalmazta
a beszédét, amit előad majd az egész végén. Hülyeségnek gondolta az egészet,
vagy legalábbis a „tárgyalás” levezényelését. Azt ugyan értette, hogy így
minden sokkal gyorsabb, meg hogy a tárgyalásokat csak nagyon ritkán, súlyos
esetekben hívják össze, és olyankor az a bizonyos ügynök nagy valószínűséggel
bűnös, és a véleménye nem sokat számít, de az ő esete más volt, így igazság
érzete más féle bánásmódot követelt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az
egészet Elisabeth apja erőltette, amit egy fél mondat erejéig az egyik tanács
tag kiemelt. Ő, és két őr állt a nagy, kör alakú terem közepén, körülöttük a
tanácstagok, és mindenféle fontos emberek, jegyzők, aktakukacok ültek, olyasféle
lépcsős elrendezésben, mint ahogy az egyetemen ülnek a hallgatók. A procedúra
már a vége felé közeledett, így egyre több ember kezdett el mocorogni, és még
vádlóbban nézni rá. Annabeth mindent megfigyelt maga körül, a mindent borító
kopott tölgyfán keresztül a legtávolabb ülő, félig alvó tanácsoson, és ajtóban
álló ügynökökön át az esemény nagy részét átbeszélő mitugrászig, akit már így,
az első látása ellenszenvvel fogadott. A tanácstagoktól fiatalabb volt, láthatóan
képzett katona volt régen, frissen elvált, és a szeme alatti sötét karikák
mutatták, hogy bánatában és tehetlenségében a munkájába menekült. Ruházatát
elnézve a lány megállapította, hogy munkájáért nyílvánvalóan nem fizetik meg
olyan jól, hiszen az öltöny ujja, amit viselt, enyhén kopott volt, színe fakó,
és sütött róla, hogy legalább tíz éves, meg hogy ritkán használja. Monoton
hangján utalt rá, hogy Annabeth felszólalhat a saját érdekében, ha akar, és ha a
lány nem figyel oda minden szavára, akkor minden bizonnyal le is marad erről a
kivételes lehetőségről.
- - Köszönöm a szót. – felete hangosan, amint a
férfi megállt egy pillanatnyi szünetet tartani a felolvasásban. Csúnyán nézett
rá, amiért meg merte zavarni, de Annabeth egy kicsit sem zavartatta magát,
folytatta. – Az elmúlt két órában, és tizenöt percben nagyon pontosan, és
akkurátusan összeszedték mind a vélt, mind pedig a valós bűneimet. – nyomta meg az utolsó szót. Nem volt bilincsben, senki
nem gondolta komolyan, hogy egy kamasz, fegyvertelen lány komoly károkat fog
okozni; csak a látszat kedvéért állítottak mellé két őrt. – Nevettségesnek tartom
az egész procedúrát, véleményem szerint az egész mondva csinált, és felfújják a
dolgot. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bilincs nélkül, akaratom szerint
járkálhatok, és csak két, gyengén felfegyverzett embert kaptam magam mellé. –
kezét széttárva sétált egy kis kört, és elégedetten vette tudomásul, hogy
pimaszsága miatt mindenki rá figyel. – Az esetek felénél, ahol jelen voltam,
korán sem volt olyan nagy szerepem, mint ahogy az állítólagos „jegyzőkönyvek”
állítják. – rajzolt idézőjeleket a levegőbe – Továbbá a Gárda szabályzata kimondja,
hogy olyan ügyekben, ahol ügynöki hiba történt, de már annak tárgyalása, és a
felelős vagy felelősök megbüntetése megtörtént, az ügyet nem lehet később újra
megnyitni, ergo további ügynököket nem lehet felelősségre vonni. Hozzáteszem,
hogy a felelősségre vonási procedúra során a tanács köteles minden résztvevő
ügynököt kivizsgálni. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a felsorolt esetek
közül hetet már lezártak, így a vádlott ügynökökről szóló cikkely értelmében azonnali
hatájjal kérvényezem az eltávolításukat, azokkal az esetettek együtt, ahol a
hamisított jegyzőkönyvek szerint kulcsfontosságú szerepem volt.
- - Ehhez nincs joga. – felete ingerülten a
szószóló.
- - Ajánlom figyelmébe a Gárda - Alapítók könyvénk 6. kiadását. A könyv 117., 123., 145., és
198. oldalán találják meg a szövegeket, amire hivatkozom. Jogom van hozzá.
- - Nevettséges. – szinte köpte a szavakat a férfi,
de a mellette ülő tanácsos addigra már magához kérette a kérdéses kötetet. A
termben tapintai lehetett a feszültséget, és tíz percnyi izgatott sutyorgás
után az öreg bólintott, és halkan diktálni kezdett a mellette ülő jegyzőnek.
- - Elképesztő, hogy mennyire felkészült. –
sziszegte gonoszul a szóvivő.
- - Mindig ők
az elsők. Ez a Gárda jelszava, de ez nem azt jelenti, hogy ne kellene
tisztában lenni a saját jogainkal. – felete Annabeth halál nyugodtan - Ha
számításaim helyesek, mostmár csak egy ügy van tárgyaláson; a legutóbbi.
- - Ami miatt gondolom nem vállal felelősséget. –
szúrt oda a férfi ellenszenvesen.
- - Nos, részben valóban igaza van. Úgy gondolom nem
az én hibám, hogy a küldetés nem sikerült.
- - Részben van igazam? Tájékoztatnám kislány, hogy
ez nem így működik. Nyílvánvalóan valakinek felelnie kell ezért!
- - Természetesen. De ez a valaki nem én leszek. Be
tudom bizonyítani.
- - Ez nevettséges. Ön a vádlott, akinek lejárt az
ideje a beszéd megtartására. Amennyiben nincs senkinek ellenvetése, az ügyet
szavazásra bocsájtom…
- - Én meghallgatnám az ifjú hölgyet. – szólalt meg
egy öreg, reszketeg hang a hátsó sorok felől, de elég hangos volt, hogy
hallják, és mindenki elcsendesedjen a teremben. Egy ideig mindenki döbbenten
pislogott, mivel eddig ilyenre nem volt még példa.
