Bizonytalanság

- Nem akarok elmenni!

-  Most nem mondhatod komolyan, hogy inkább maradnál összezárva egy csapat hormontúltengéses idiótával, ahelyett, hogy megmentsd Elisabethet! – a vonal másik végén a testőr fáradt volt és ideges a ráváró feladatok, és a lány akadékoskodása miatt.

- Lissának ott vagy te és a többi testőre. Nincs rám szüksége.

- Nagyobb szüksége van rád most, mint hinnéd. – az utolsó pár szótagot a lány már alig tudta elérteni, mivel a háttérben hangos dörömbölés, majd üvegcsörömpölés hallatszott. Hirtelen elszorult a torka, és átfutott a fején az a gondolat, hogyha most nem segít, Lissa láthatja kárát, és most is súlyos veszélyben lehet. – Most le kell tennem, erről még később beszélünk. – jelentette ki végül a fiú, és bontotta a vonalat. A lány lassan elvette a fejétől a telefont, majd percekig bámult még a készülékre, miután leült. Mikor megszólalt az Unstoppable, úgy gondolta, hogy Lissa telefonált, de csalódnia kellett. Nem mintha lett volna rá oka, hiszen a lány fiatal testőre, Mike hívta, akinek külső megjelenésére nem lehetett panasz, és egyébként is kedvelte Annabeth. Az ok, amiért hívta, az már nem volt annyira az ínyére, de még az is elment volna, ha nem hajnali kettőkor ébresztik fel miatta. Megint a lány segítségére lett volna szükségük, de ő megtagadta azt. Gondolatai a hívás után össze-vissza cikáztak, észre sem vette, hogy három másik társa értetlenül áll a dolgok felett, és magyarázatot várnak. Emma ugyan tudta, hogy ki hívhatta, de fogalma sem volt, hogy miért, csak sejtései voltak. Végül ő volt az, aki megtörte a csendet.

-  Mike volt az? – erre a kérdésre magához tért a gondolataiból Annabeth, és zavartan cikázott a tekintete a trió tagjai között.

- Ki az a Mike? – kérdezte fagyos hangon Michael, és szúrósan nézett csokoládébarna szemeivel a lányra.

- Egy régi ismerős.

- Érdekesen válhattatok el, elég paprikás volt a hangulat, a te részedről legalábbis. – fejtette ki véleményét Charles, és érdeklődve húzódott közelebb Emma ágyán. Annabeth fáradtan és szomorúan pillantott rájuk, majd egy laza mozdulattal a bőröndjébe dobta a telefonját, és szó nélkül visszafeküdt az ágyába; a fal felé fordulva jelezte szándékát, miszerint nem akar a történtekről beszélni, és jobb lenne a fiúknak menniük. Az érintettek csak összenéztek, majd Michael hirtelen ötlettől vezérelve leült a lány ágyára, és maga felé fordította. Minden dühe és féltékenysége egy pillanat alatt elpárolgott, amikor meglátta a lány könnyes, szomorú szemeit.

- Mi történt? Ha bántott, esküszöm, nagyon megbánja! – Annabeth egy pillanat múlva elkezdett nevetni, és közelebb evickélve a bőröndjéhez kihalászott belőle egy zsebkendőt. A többiek nem értették a reakciót, amit a lány látva, csak még jobban elkezdett nevetni. Erre nyitott be hozzájuk Erika, aki azért jött, hogy takarodó van, most már mindenkinek az ágyában a helye. A fiúk kelletlenül hagyták el a szobát, miután tiltakozásuk süket fülekre talált. A két lány egyedül maradt, és némán néztek egymásra. Emma borzasztóan kíváncsi volt; mindent meg akart tudni, és éppen vett egy nagy levegőt, hogy rázúdítsa barátnőjére a kérdéseit, de a lány megelőzte.

- Jó éjt Emma. – látta a lányon, hogy ez nem esett jól neki, és a ki nem mondott kérdések és titkok ott feszültek köztük, de Annabeth úgy döntött, hogy így lesz a legjobb a barátnőjének. Minél kevesebbet tud, annál jobb. Nehéz szívvel bár, de csöndbe burkolózva befonta sötétbarna haját, és lefeküdt aludni. Az éjszaka hátralévő részében ugyan egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnia; gondolataiba merülve várta meg a hajnal első sugarait. Sokat merengett a múlton, felidézte, hogy milyen volt a fiú oldalán dolgozni, és hogy menyire összhangban voltak. A vészhelyzetek és az adrenalin sokszor érdekes szituációkba sodorta őket, de összességében a maga módján még jó is volt a változás. Annyira, hogy sokszor komolyan fontolóra vette, hogy ügynökként, testőrként folytatja tovább. Noha persze ahhoz kicsit edzettebbnek kellene lennie, és el kéne végezni pár előkészítő tanfolyamot, de tudta, hogyha nagyon akarná, meg tudná csinálni. Másfelől viszont félt. Féltette a családja, ismerősei, és a saját életét. Tisztában volt a veszélyekkel, és azzal is, hogy nagy valószínűséggel el kellene határolódnia szinte mindenkitől, akiket most ismert. Nem akarta megtenni, túlságosan fájt volna. Viszont a kettő együtt sem mehet, sokáig legalábbis nem. Az elmúlt másfél év volt rá a fényes példa. A harmadik lehetőség az volt, hogy hagyja az egészet, kihátrál a szituációból, pont, mint ahogy ma hajnalban tette. Ehhez sem fűlt igazán a foga, de nem volt mit tenni. Tudta, hogy a folyamat közben el fogja veszíteni Lissát, aki mára már nagyon jó barátnője lett, és már rég nem csak egy elkényeztetett plázacicaként viselkedik. Azzal is tisztában volt, hogy meg kell majd szakítania a kapcsolatot Mike-al, amit szintén elég nehezen viselt volna, még akkor is, ha mostanság nem tartják annyira a kapcsolatot; a tudat fog hiányozni, hogy a másik ott van egy telefonálásnyira. Senkinek nem árulta el, hogy mik játszódnak le benne, így a fiú oldaláról talán jogos volt a sértődés, amikor elutasította. Viszont a lánynak is jogában állt, hiszen hivatalosan nem tartozott közéjük. Nem volt a Testőr Gárda tagja, bár egyfajta kimondatlan megállapodás kötötte hozzájuk. Sokszor elöntötte a szemét a könny, ahogy gondolatai rendre az előtte álló fájdalmas választás elé terelődtek. Nem érezte úgy, hogy lenne jó megoldás anélkül, hogy ő megsérülne valamilyen szinten. Nyugtalanul kelt fel, és csendben öltözött fel. Ránézett a telefonjára, hátha érkezett valami üzenet a fiú felől, noha tudta, hogy teljesen felesleges, mert azt hallotta volna. Nem tudta, hogy hogyan lesz tovább, így tanácstalanul és idegesen lopózott le a panzió közös kis csarnokába, ahol rengeteg fotel és újság volt kihelyezve. Leült az egyikre, és kezébe vett egy újságot, azzal a szándékkal, hogy elolvassa, de pár sor után elkalandozott a figyelme. Szinte percenként nézte a telefonját, majd amikor ráébredt, hogy mit is csinál, erőnek erejével próbálta minden figyelmét az újság soraira és képeire fordítani. Nem sok sikerrel, mert utána azon kapta magát egy idő múlva, hogy a múltján mereng, az egyik igen húzós akción, amit a fiúval ketten együtt éltek át. Sóhajtva tért vissza a jelenbe, és lökte vissza az újságot az asztalra. Végül úgy döntött, hogy felmegy a barátaihoz, és inkább velük beszélget, esetleg elhint nekik annyi információt, amitől csillapodik a sértettségük. Még mindig nem volt ébren rajta kívül senki, és ez már kezdte roppant mód bosszantani.

#####

Órák múlva már túl voltak a reggelin, és a négy jó barát egymás mellett ülve a kis barátságos csarnokban folytatta a hajnalban abbahagyott beszélgetést. Mindannyian feszülten figyeltek Annabethre, és kíváncsiságuk ellenére igyekezték nem túlfeszíteni a húrt, és ráhagyni a lányra, hogy csak azt mondja el, amit szükségesnek tart. A lány hálás volt ezért, de természetesen nem kerülte el a figyelmét a többiek reakciója. Emma szőke, göndör haja minden egyes együtt érző bólintásnál és fejrázásnál engedelmesen meglebbent, míg Charles aggódóan összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Michael a fejét lehajtva hallgatta a lányt, így az nem nagyon tudott az arcából olvasni, de sok minden elárult neki már az is, ahogy látta a rövid gesztenyebarna haja alatt összefűződni hosszú elegáns ujjait a tarkóján. Annabeth rövid hezitálás után barátnője mellől átült a fiú mellé, és nyugtatólag a vállára tette a kezét. Az érintésére a barátja csak lassan reagált, majd egy nagy sóhajtás kíséretében ráemelte csokoládébarna szemeit a lányra. Rengeteg érzelem kavargott bennük, és nem is lehetett csak egyet kiemelni. Egy pillanatig vacillált Annabeth, mert meg akarta ölelni barátját, de úgy érezte, hogy ezzel csak indokolatlanul éleszti fel benne a reményt, hogy több is lehet a kapcsolatukból egy szimpla barátságnál. A hezitálást a fiú is megérezte, és reménykedve pillantott rá. A lányt a döntéshozataltól a mögöttük felhangzó lárma mentette meg, ami felkeltette mindenki figyelmét. A bejáratnál egy fiatal férfi vitatkozott egy, nála sokkal idősebb férfivel, és minden áron próbált bejutni az épületbe. Annabeth megfordulva döbbenten ismerte fel Mikeot, és csak még jobban elsápadt, amikor felfogta, hogy a fiú szokásos viseletét most szinte mindenhol sár és vér borítja. Pánikolva ugrott fel a kanapéról, ahol eddig tanyázott a barátaival, és futva tette meg az ajtóig hátralévő pár lépést. A többiek jóval lassabb tempóval követték, és nem tudták mire vélni a reakcióját. Kirontott az ajtón, a nyakába vetette magát, és egy rövid pillanatig csak átadta magát annak az érzésnek, hogy a fiú életben van, és eljött érte, még akkor is, ha rettenetesen haragudott rá. Mike először reflexből el akarta lökni magától az idegent, aki olyan vehemenciával ölelgette, hogy majd megfojtotta, de aztán felismerte a lányra oly jellemző levendula illatot, és a különleges hosszú, sötétbarna haját, amit szinte mindennél jobban imádott. Önkéntelenül viszonozta egy kis ideig a gesztust, majd mikor rádöbbent, hogy ő most amúgy rettenetesen mérges a lányra, kicsit sem gyengéden eltolta magától. Erre Annabeth egy pillanatra olyan képet vágott, mint akit felpofoztak, de hamar rendbe szedte az arcvonásait, és egyenes tartással, felszegett állal ált meg előtte. Mindenki elhallgatott körülöttük, szinte vágni lehetett a feszültséget. A lány óvatosan felmérte a fiú állapotát, és csodálkozott, hogy egyáltalán még bír egyenesen állni. Az arca volt a legrosszabb állapotban. Rövid, kócos, szőkésbarna haja most össze volt csomósodva a sártól és a vértől, az eredeti színét szinte nem is lehetett megmondani. Bal szemöldökét egy vágás szakította meg, a szája fel volt repedve, és zúzódások éktelenkedtek az arcán, a piszokfoltok mellett. Fekete dzsekije most szörnyen poros volt, sok helyen szakadtan lógott rajta. Azon nem volt annyira feltűnő a vér, de a lány még így is kiszúrta. Az alatta lévő piros pólót apró vágások, és számtalan koszfolt tarkította, és a póló alján még égésnyomokat is észrevett. A sötétkék farmere most szakadtan, és viseletesen lógott rajta, és a jobb térdénél átáztatta a vér. Míg a lány a sérüléseket vette számba, a fiú kicsit sem titkoltan végigmérte őt, de minden véleményét megtartotta magának, egy szót sem szólt arról, hogy mennyire is tetszik neki a változás, ami rajta végbement. Egy nagy sóhajtással tette félre az oda nem illő gondolatait, és valahonnan nagyon mélyről kezdte összegyűjteni minden megmaradt – és egyébként jogosnak vélt- dühét, hogy rázúdíthassa a lányra. Végül Mike tengerkék szeme találkozott a lány mogyoróbarna, aggódást tükröző szemeivel, és megtörte a csendet.

-          Ezt mégis hogy a fenébe képzelted? Most, amikor a legnagyobb szükségünk van rád nem találunk meg? Egy ügynök mindig elérhető marad!

-          Ne ordibálj, a fejmosást legalább addig halaszd el, amíg el nem megyünk egy privátabb helyre. – felelte halálos nyugalommal a lány. A fiúban egyre jobban felment a pumpa, és most már nem kellett magát emlékeztetnie, hogy miért is mérges.

-          Neked ebbe nincs beleszólásod, a felettesed vagyok, akkor osztalak ki amikor akarlak!

-          Nem vagy a felettesem, partnerek vagyunk. – villant meg vészjóslóan Annabeth szeme, és karbetett kezekkel várta a folytatást.

-          Hogy fordulhatott meg egyáltalán a fejedben a gondolat, hogy cserbenhagyod a védenced? Elisabeth Crownwell a te felelősséged! Nem voltál hajlandó jönni, amikor bajban volt, szüksége lett volna rád! Elutasítottál, amikor a legnagyobb szükség lett volna rád. – magából kikelve ordított mindvégig, és szemrehányóan figyelte a másik minden mozdulatát.

-          Ez nem ilyen egyszerű, Mike. – felelte csendesen a lány. – Menjünk innen valami csendesebb, privátabb helyre.

-          Most bezzeg kerülöd a megaláztatást, mi? – dühösen elkapta a másik felkarját, és mit sem törődve a saját fájdalmával, közelebb hajolt, és a lehető legmegvetőbb hangot igyekezett megütni. – Nem is vagy ügynöknek való. – a lány dacosan szegte fel a fejét, hogy farkas szemet nézzen a tőle pár centire lévő kék szempárral. A pillanatot két izmos hapsi törte meg, akik a panzió régi, elhagyatott szárnyának felújításán dolgoztak; elrángatták a fiút, és nem túl kedvesen a kapu felé kezdték vonszolni.

-          Ne, várjanak! Ő egy jó barátom. Vagy legalábbis volt. Vele megyek, engedjék el, nem fog senkit sem bántani. – kiáltott rájuk Annabeth, majd megpördülve kiadta az utasítást barátnőjének. – Emma hozd a táskám, gyorsan! – pillantása végigsiklott az összegyűlt tömegen, és Erikán állapodott meg. – Szólni fogok a szüleimnek, hogy leváltam az osztálytól. – majd leintette a tanárnőt, aki éppen elkezdett volna tiltakozni az ötlet ellen – Tudom. – a döbbent csendet, ami körülvette őket, végül Michael törte meg.

-          Ügynök?

-          Ez hosszú sztori. – húzta el száját a lány, és lesütötte a szemét.

-          Némi magyarázatot azért csak érdemlek, nem? – kérdezte felsőbbrendűen, amit a lány csak azzal díjazott, ahogy felhúzta az egyik szemöldökét, és a lehető legcsúnyább pillantását vetette rá. Nem csak neki keltette fel az érdeklődését a hangsúly, és az egyes szám, amit a fiú használt, csak sajnos a másik egyén nem láthatta Annabeth reakcióját, így egyből téves következtetést volt le. Szomorúan könyvelte el magában, hogy a lány nélküle is nagyon jól megvan. Örülnie kellett volna, hiszen eleve az volt a terve, hogy minél hamarabb elmarja maga mellől. Gyengéd érzelmeket táplált irányában, oly mértékben, hogy az már zavarta a munkáját, így úgy gondolta, hogy minél hamarabb véget kell vetni az egésznek, mielőtt még igazán elkezdődhetne. A kialakult döbbenet és feszültség határán játszó hangulatot Emma megjelenése törte meg; mindenki felé fordult, ahogy a barátnője felé nyújtotta a táskáját. Annabeth egy bólintással, és halvány mosollyal az ajkán köszönte meg.

-          Biztos vagy benne, hogy vele akarsz menni? – kérdezte a barátnője aggódva.

-          Igen. – majd azzal a magabiztos lendülettel, amivel általában közlekedni szokott, megfordult, és döbbent pillantások kíséretében elviharzott az osztálytársai mellett, magával rángatva a már jobb napokat is látott barátját.

Incidens a könyvtárban

A régi épületekkel körbevett főtéren, egy, az időjáráshoz képest vidám osztály vágott át, céltudatosan a könyvtár felé tartva. Az őket kísérő tanár rezignáltan próbálta rávenni a fiatalokat a nagyjából rendezett oszlop tartására, több-kevesebb sikerrel. A sor végén sétáltak ráérős tempóban Annabeth mellett a barátai, akik hozzá hasonlóan a nyugodt szemlélődést részesítették előnyben. A lány halvány mosollyal az ajkán figyelte az előtte haladó osztálytársait, akik még mindig nem tudtak normálisan, kettesével rendeződve haladni, pedig jócskán voltak már köztük olyanok, akik betöltötték a tizennyolcat. Szinte mindenki, aki a téren tartózkodott feléjük fordult, és érdeklődve figyelték a nem mindennapi látványosságot. A gimnázium, ahonnan jöttek, a egy másik város szélén helyezkedett el, a nyüzsgéstől távol, és hírhedten szigorú volt arra nézve, hogy a diákok mikor hagyhatják el az iskola területét. Az egyik ilyen különleges alkalmak egyike volt ez is; noha a lány szerint elég meggondolatlan cselekedet volt csupán egy kísérővel elengedni az egyébként meglehetősen fegyelmezetlen osztályt. Az idő, amíg elérték a városi könyvtárt, rettenetesen hosszúnak tűnt az emberek pillantásának kereszttüzében. Nagy nehezen Erikának – a velük tartó tanárnőnek- sikerült beterelni diákjait az épület ajtaján, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nagy valószínűséggel csak az ő diákjai fognak a polcok között garázdálkodni, és nem kell különösebb figyelmet szenteli, esetlegesen magyarázkodni a többi látogatónak. A diákok egyből eltűntek a szeme elől, de nem aggódott túlzottan, mivel a könyvtárnak csak két kijárata volt, és onnan ahonnan állt, mindkét ajtót figyelemmel tudta tartani. Annabeth még utoljára hátrapillantott a válla felett, hogy megbizonyosodjon barátai megérkezéséről, mielőtt bevettette volna magát a polcok közé. Az elmúlt időszakban egyre többet kapta magát azon, hogy a környéket kémleli, lehetséges menekülési útvonalakat térképez fel, és szemmel tartja a barátait, hozzátartozóit. Bosszúsan rázta meg a fejét, amiért nem tudja levetkőzni azokat a magatartásformákat, amikért egyébként az életét köszönheti. Nagy levegőt véve próbált a körülötte lévő könyvekre koncentrálni, így nemsokára meg is találta azt a részleget, ahol el akart időzni. Végighúzta kezét a kicsit már poros könyvek gerincén, és derűsen vette tudomásul, hogy a nagy részüket már olvasta. Körülötte ugyan nagy volt a zsivaj, amit a fiú osztálytársai csaptak, de ő addigra már teljesen elmerült az egyik könyvben, amit óvatosan emelt ki a többi közül. Szemével nyugodtan falta a sorokat, amikor hangos csattanásra lett figyelmes. Egy pillanat alatt ugrott fel a kényelmes fotelból, ahol addig ült, és pár szigorú pillantással mérte fel a helyzetet. A hangot az osztálytársai okozták, akik valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a polcok felborításán ügyködtek. A csattanó hangot a leesett könyvek okozták, és a lány megrökönyödve vette tudomásul a számára szent helyként felfogott könyvtár rombolását. A kezében tartott érdekes könyvet bosszúsan rakta vissza a helyére, és fél szemét a balhés társaságon tartva elindult megkeresni Erikát. Tapasztalatból tudta, hogy senki nem járna jól, hogyha ő venné kezébe az irányítást, így bölcsebbnek tartotta a tanárnőre bízni az osztálytársai fegyelmezését, míg ő próbálta kimagyarázni a helyzetet. Tíz méter megtétele után megpillantotta a kétségbeesett tekintetű nőt befordulni a sarkon. Küldött felé egy biztató mosolyt, és felével intett, hogy merre találja az elkövetőket. Nem mintha sok segítségre lett volna szüksége, hiszen akkora lármát csaptak, hogy lehetetlen volt nem meghallani. A lány céltudatosan haladt a recepciós pult felé, ahol egy igen ideges nőt talált, és fülsértően magas hangon sápítozva ügyködött azon, hogy túljusson azon a három tinédzseren, akik az útját állták.

-          Nyugodjon meg asszonyom, minden rendben van. – kezdte kedvesnek szánt hangon, de kissé idegesen Annabeth.

-          Mi történt? Hol van a kísérő tanáruk? – tudakolta felháborodottan, miközben a lány barátait egy nem éppen kedves mozdulattal tolta félre az útjából. A diákok tanácstalanul néztek össze, majd óvatosan lépkedve követték a könyvtárost, aki feldúltan masírozott a lány felé.

-          Minden a legnagyobb rendben, csupán az egyik diák rosszul lett, neki esett az egyik polcnak, a minket kísérő tanárnő most mellette van, és kézben tartja a dolgokat. – hazudta folyékonyan Annabeth. Egy kicsit ugyan érdekelte, hogy mi volt a kiváltó ok, amiért az osztálytársai nem tudtak normálisan viselkedni, most azonban elsősorban arra kellett koncentrálnia, hogy minimalizálja a balhét, ami ezután következik. A középkorú könyvtároson egyből megenyhültek a vonások, és egy kicsit aggódva fordul be a polcok közé. Charles és Emma kérdőn húzták fel a szemöldöküket, és már éppen kérdések tömkelegét akarták rázúdítani a lányra, amikor az csak legyintett egyet, és a könyvtáros után eredt. Michael, a baráti társaság negyedik tagja csak somolyogva rázta meg a fejét, és komótos mozdulatokkal ment vissza a recepció elé, hogy felvegye a kabátját és a sapkáját. Tudta, hogy nemsokára távozniuk kell, így nem látta értelmét a további könyvek válogatására. Nemsokára az ajtóban megjelentek a bajkeverők, mögöttük lemaradva pedig Erika és Annabeth sétált, minden erejüket bevetve, együttesen próbálták lenyugtatni a könyvtárost, és a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. A polcok közül előszivárgott a többi diák is, meghallva a lármát, és előkerült még három ember is, aki az épületben dolgozott. A kavarodásban a fiatal tanárnő sietősen adta ki a parancsot a távozásra, míg a könyvtáros a lánnyal hadakozott. Percek alatt a téren találták magukat, és a szemerkélő esőben vették célba az egyik közelben lévő parkolót, ahol már a busz várt rájuk, amivel jöttek. A „vétkesek” haladtak a csoport elején, nem igazán érdekelte őket a rájuk váró büntetés, csak egyszerűen jót nevettek az egészen. Mögöttük sétáltak valamivel lassabb tempóban a diákok, akik már hozzászoktak a mindenféle balhéhoz, így más nem is érintette őket nagyon az újabb incidens. Hátul mérgesen sétált a négy könyvszerető jó barát, kedvenc fiatal tanárnőjük társaságában. Erika rettenetesen kikészült idegileg, szőke, feszes kontyba rendezett hajából már jó pár tincs kiszabadult. Annabeth érzékelte, hogy a nőnek támaszra van szüksége, így Michaelt otthagyva felzárkózott mellé, és a fiú vágyakozó pillantásainak kereszttüzében nyugtatónak szánt beszélgetést kezdeményezett a tanárnővel.

-          Mi lenne, ha kitalálnánk egy jó kis büntetést nekik?

-          Mire gondolsz? – kérdezte színtelen hangon a nő. Még csak nem rég kezdte a pályáját, de már is elege volt a gyerekek többségéből.

-          Most tanulmányi kiránduláson vagyunk. A következő állomás a magánkórház, amit Emma apja vezet, igaz?

-          Igen.

-          Van ott zárt osztály? – kérdezte vigyorogva a lány. Mire csak egy halvány mosolyt kapott válaszul.

-          Értem, hogy mire gondolsz, de nincs. Viszont a panzió, ahol a szállásunk van, az egyik ismerősömé, talán tudok szerezni pár olyan embert, aki segít őket karban tartani. – mondta még mindig tűnődve.

-          Mi lesz a büntetésük? – kérdezte kíváncsian Annabeth – Én ugyan nem árultam el, hogy valójában honnan jöttünk, nem akartam a sulinak bajt. Nem mintha a srácok nem érdemelnék meg a felhajtást, de nem akartam a suli amúgy is kissé kétes hírnevét még egy ilyen dologgal rontani.

-          Nem tudom még, hogy mit fognak kapni, de nem hiszem, hogy megúsztuk ilyen könnyen az egészet. Biztos, hogy eljárást fognak indítani. – mondta leverten a nő.

-          Legyünk bizakodóak. Anyagi kár nem keletkezett, így maximum a rendbontást tudnák felhozni, de arra meg beadtam a nőnek az aduászt, hogy az egyik fiú rosszul lett.

-          Nem úgy nézett ki, mint aki bevette. – felelte egy grimasz kíséretében Erika – A fiúk nem játszottak rá a történetedre.

-          Én megpróbáltam. – tette fel kezét védekezőleg Annabeth. – Ne aggódj, nem hiszem, hogy bármi bajod lenne az incidensből. Sokkal többet is néztek már el a tanároknak, hogyha a mi osztályunkról van szó. – Erika erre csak bólintott, és gondolataiba mélyedve szállt fel a buszra. A lány is beletörődött, hogy nem tudja feldobni tanárát, így megállt, bevárva a pár lépéssel lemaradt barátait. Mintegy rutinból, még egyszer felmérte a környezetüket, megbizonyosodva a biztonságukról, majd elindult, hogy helyet keressen maguknak. Michael szorosan követte őt, és egyből leült mellé, amit Charles és Emma csak egy cinkos pillantással rendeztek le maguk között. Nekik is feltűnt, nem csak Annabethnek, hogy a fiú egyre több időt igyekszik vele tölteni. Jól is néztek volna ki együtt, egy pár ként, de a lány nem tudott rá másképp tekinteni, mint a legjobb barátjára, így igyekezte ignorálnia fiú közeledési kísérleteit.

#####

Annabeth és Emma szobájában húzódott meg a négy jó barát, és mindenről beszélgettek, ami csak az eszükbe jutott. Jó volt a hangulat, nem érezték szükségét annak, hogy csatlakozzanak a kint tomboló többi osztálytársukhoz. Egy idő után, olyan éjfél környékén végül Annabeth elálmosodott, és eldőlt az ágyán, jelezvén, hogy aludni szeretne, de fiúk nem vették a lapot, továbbra is náluk tanyáztak. Egy idő után összegömbölyödött és magára húzta a takaróját, és próbált egy kicsit pihenni, míg a többiek beszélgettek. Michael a jelenetet álmodozva figyelte, és igyekezett minden mozdulatot megjegyezni. Nyíltan bámulta, hiszen nem kellett attól tartania, hogy a lány majd észreveszi, és esetleg kérdőre vonja. Ott ült az ágya végében, tőle egy karnyújtásnyira feküdt a lány, és mégis olyan távolinak érezte, mintha egy szakadék lenne közöttük. Hirtelen beállt a csönd ő pedig meglepetten pillantott a szobában tartózkodó másik két diákra. Ők pedig vigyorogva kezdtek el újra beszélgetni, de már sokkal halkabban, mint azelőtt. Michael elvörösödve sütötte le a szemét, majd ő is csatlakozott a beszélgetéshez, és roppant hálás volt, hogy nem kommentálták a történteket. Egy óra múlva, mikor már a fiúk is kezdtek álmosak lenni, és az osztálytársaik is csendesebbek voltak, megszólalt Annabeth telefonja, vígan játszva a lány egyik kedvenc együttesének, a The Score – Unstoppable című számát. Elhalt a beszélgetés, és kíváncsian figyelték a lányt, aki pár másodpercig még morgolódva forgott az ágyában, majd amikor eljutott a tudtáig, hogy ki hívja, hirtelen felült, és szinte kiugorva az ágyából keresni kezdte a telefonját. Fél percig kutatott szitkozódva, mire sikerült a táskája aljáról előhalászni a telefonját. Egy pillanatig még rámeredt a képernyőre, majd enyhén remegő kézzel fogadta el a hívást.