Az ítélet

Annabeth szemével megkereste a hang forrását; egy öreg hölgy volt az. Elegáns, krémszínű ruhadarabokat viselt, őszes haja feszes kontyba volt csavarva a tarkóján. Kicsit sem tűnt ismerősnek, a lány elég biztos volt benne, hogy még soha nem találkoztak a tárgyalás előtt. A nő oldalba bökte alvó párját, aki erre felriadt és egy „Úgy van!” motyogás után feje visszadőlt a mellkasára, békésen folytatva a rövid időre megzavart sziesztáját. Ismét morgolódás támadt a teremben, mire a szószóló idegesen hadarni kezdett.

-          Ez teljességgel nevetséges, a vádlott ideje lejárt, az egész kezd egy cirkuszra hasonlítani, éppen ezért itt az ideje szavazásra bocsájtani az ügyet…

-          Naaa, eddig minden olyan szabályosan történt, igazán rosszul esne, ha épp miattam törnénk meg ezt a szép hagyományt. – vigyorgott kárörvendően Annabeth. Egy pillanat elejéig egy kicsit sem leplezte, hogy élvezi a nő felszólalása okozta káoszt. Végül uralkodva magán, fél mosollyal az arcán, egy kis kört leírva vette szemügyre az összegyűlt embereket, amíg az öreg tanácsosok tanácskoztak. A szóvivőn látható volt, hogy ideges, legszívesebben már túl lenne az egészen, és visszatérne az átlagos mindennapjaihoz.

-          Mit ért az alatt, hogy bizonyítani tudja? – szólalt meg egy idő után a szorgosan sutyorgó tanácstagok körül a legidősebb. A lány mellkasán egy kicsit engedett a nyomás, mivel kikövetkeztette, hogy még legalább egy rövid ideig engedik beszélni.

-          Azt, hogy be tudom bizonyítani. – felelte magabiztosan, bár még ötlete nem volt, hogy mégis hogyan fogja véghezvinni. – Mint azt mindannyian jól tudjuk, a Gárda szabályzata igen elég merev, nem engedi meg, hogy sok helyen eltérjünk tőle. Nyilván valóan a praktikusság miatti kihágásokra nincs komoly büntetés kiszabva. – nézett célzatosan a mellé állított két őrre – Mégis mit számít egy-két hét aktatologatás? – vonta meg a vállát. Noha neki a halála volt, de nagyon remélte, hogy elültetve ezt a szuggessziót az agyukban, könnyebben megússza a büntetést; bármit is forgatnak a fejükben – Visszatérve a bizonyítás részre; semmi szín alatt nem lehetek a félresikerült akcióért én a felelős. Noha kiérdemeltem, és megkaptam az ügynöki címet, nem elhanyagolható az a tény sem, hogy még kiskorú vagyok, közoktatásban részesülök, így vannak bizonyos kötelezettségeim. Az alapítók könyve kimondja, hogy alapvetően titokban kell tartanunk a szervezet létezését. Ha elhanyagoljuk a Gárdán kívüli kötelességeinket, a körülöttünk lévő emberek gyanút foghatnak. Jelenleg vannak olyan szituációk, amelyekben túl nagy feltűnést keltene az, hogy csak úgy szó nélkül eltűnök. Nem mindent lehet hazugsággal elkendőzni.

-          Ez így mind szép és jó, de hol a bizonyítás? – szúrta közbe a szóvivő ügynök.

-          Hát… - Annabeth megakadt egy pillanatra, mivel alapvetően csak ennyit akart mondani, de rájött, hogy ez így még kevés. - Ez az első része, a mondandómnak. – Fogalma sem volt, hogy hogy fogja folytatni; az emberek mind őt nézték, és kezdett pánikba esni. Úgy érezte magát, mint amikor kihívják felelni, és fontos lenne, hogy jó jegyet kapjon, de nem tanult semmit. Ilyenkor mindig felcseng a fülében az egyik kedvenc humoristájának az egyik jó tanácsa: küzdeni kell; nem baj, ha hülye vagy vizsgán, a lényeg, hogy beszélj, a tanár majd kiválogatja, ha van benne olyan. Ez eddig az esetek kilencven százalékában bevált, így ezt a módszert kicsit átdolgozta, és halvány mosollyal az ajkán szólalt meg.

-          Van egy teóriám.

-          Valóban, és mi lenne az? – kérdezte ismét a szóvivő, enyhén szólva lekezelő hangsúllyal.

-          Adjanak az ügyről több információt, és akkor pontosabb leírással tudok szolgálni, hogy mi történhetett. – vonta meg a vállát, mint akit nem érdekel az egész. Valójában ötlete nem volt az egészről, de abban bízott, hogy adnak valami információ morzsát, amire építkezhet.

-          De mégis, milyen irányban gondolkozik? – tette fel a kérdést egy viszonylag fiatal tanácsos, mielőtt a szószóló ügynök megint megszólalhatott volna, így az csak magában morgott.

-          Amennyire én tudom, egyre többször hiúsulnak meg az akcióink, uraim. Maguknak ez nem mond valamit? – nyilvánvaló és tagadhatatlan tények kijelentésével próbált magának időt nyerni.

-          És mi köze ennek ehhez az ügyhöz? – kérdezte idegesen, és kissé fáradtan a szóvivő.

-          Azon kívül, hogy ez is elbukott? – húzta fel a szemöldökét Annabeth – Egyértelmű, hogy van köztük kapcsolat.  – önmagában a lány érezte, hogy a kijelentése kevés, de amikor meglátta a mondat által kiváltott reakciókat a vezetőségben, tudta, hogy valamibe beletalált. Ugyan az összevillanó szemek, és a sutyorgás abbamaradása nem volt feltűnő, de amikor rávillantotta a szemét az öreg hölgyre, és egy halvány mosolyt kapott válaszul, megerősítést nyert a találgatása.

-          Mint már mondtam, több információra van szükségem, hogy pontosítani tudjam az elméletem.

-          De már gondolt valamire, ha jól gondolom. – jelentette ki a legöregebb tanácsos. A teremben egyszerre érezni lehetett a kíváncsiságot, és az újonnan feltámadt éberséget. – Annabeth kíváncsian félrehajtotta a fejét, megneszelve egy jó egyesség lehetőségét.

-          Talán. De sajnálatos módon információ hiányban szenvedek, így nem merek nagyon találgatni. Ha melléfogok, az ártana a hírnevemnek. – jegyezte meg pimaszul, és az őszes hajú tanácsos szemébe nézett. Szigorú, sötétbarna tekintetéből kiolvasta, hogy nem volt elégedett a válaszával. Végül nem bírta tovább, és Annabeth lesütötte a szemét. Nagy levegőt vett, és most vagy soha alapon, tényként jelentette ki az egyébként borzalmas feltételezést.

-          Egy kém van köztünk. – egy pillanat alatt megfagyott az egyébként már egész élénk és viszonylag jó kedvű hangulat a teremben.

-          Ez egy elég súlyos vád, biztos benne? – kérdezte ismét a tanácsos. Annabeth a szemébe nézett, de a sötét bizonyosságon kívül semmit nem talált benne.

-          Ez az egyetlen lehetséges magyarázat az összes eseményre. – felelte aprót bólintva.

-          Ez aztán már végképp nonszensz! – akadt ki a szóvivő, akinek már kezdte bökni a csőrét, hogy nem ő van a középpontban. A lány csak fújtatott egy nagyot, és forgatta a szemét. Eleinte még egy kicsit sajnálta is a hapsit, de most már kezdett elege lenni belőle. Értette, hogy most egy elég nehéz szituáción megy keresztül, de azért több önkontrollt várt volna tőle. Figyelmen kívül hagyta a mondani valóját, mint mindenki más, és a tanácskozó öregek után az öreg hölgyet kezdte el figyelni. Akárhogy gondolkozott rajta, nem tudta megfejteni, hogy miért segített neki. Ő elköszönésképpen komoran bólintott, majd hangtalanul felállt, és távozott. Az őrök szó nélkül kiengedték, amit Annabeth csak összehúzott szemekkel, mélyen gondolkozva kísért végig. Közben a terem elcsendesedett, és leintették a szóvivőt, jelezvén, hogy a tanács egyik tagja fogja személyesen összegezni a tárgyalást.

-          Annabeth Farewell, megszületett a döntés. – a lány kihúzta magát, és ismét felöltötte a póker arcát. Tudta, hogyha nem sikerült kidumálnia magát, akkor elég kellemetlen következményeknek néz elébe.

-          A mai naptól fogva egy másik, tapasztaltabb ügynök felügyelete mellett fogja folytatni a munkáját. Következő határozatig terepmunkát nem végezhet, védencét elveszti, semmilyen formában nem kommunikálhat vele, vele kapcsolatos ügyekbe nincs beleszólása, és az őt védő ügynökökkel is csak korlátozottan találkozhat. A továbbiakban a kérdéses ügyek összefüggésén fog dolgozni; amennyiben valóban árulóról van szó, úgy a kérdéses személyt köteles előállítani egy hónapon belül. Amennyiben nem képes elvégezni a munkáját, automatikusan büntetést kap, legvégső esetben pedig munkáját elveszti. Továbbá a mai naptól hivatalosan is bizonyos összegű fizetést kap, mindaddig, amíg a Testőr Gárda tagja. Az ülést ezennel befejezettnek nyilvánítom. – Annabeth sokkoltan állt a kör közepén, körülötte pedig mindenki szedelőzködni kezdett, és vidáman cseverészve elhagyták a termet.

A tárgyalás

Másfél óra alatt értek oda az egyik legközelebbi, Főnixláng névre keresztelt bázisra, ahol Annabeth tárgyalását tartották. A lány hiába próbált döntést hozni, egyszerűen képtelen volt, és hajlott rá, hogy megpróbál elszökni, önkényesen elhalasztva a tárgyalást. Magában jót derült ezen lehetőségen, és egy kis figyelem elterelésként eljátszott a gondolattal; pár perc alatt kész is volt egy kissé bohém, kivitelezhetetlen tervel. Az időjárás közben, mint az esetek többségében, tükrözte a hangulatát, és enyhén borús arcát mutatta az embereknek. Ötlete nem volt, mit fog választani, ezért végső elkeseredésében az örökségéhez, a mágiához nyúlt. Nem volt sok tehetsége hozzá, mivel nem gyakorolta aktívan, de a gyerekek, állatok mégis megérezték, és az időjárás is előszeretettel igazodott hozzá. Nem igatán tudott mit kezdeni vele, de annyit azért már kikísérletezett, hogy bizonyos döntések meghozatalánál a mágia képes megmutatni neki a számára legoptimálisabb opciót. Kicsit hezitált, mivel korábban már megfigyelte, hogy a technikai kütyük nem igazán szeretik, ha mágiát használnak a közelükben, de végül úgy döntött, hogy mégis megpróbálja.  Ezúttal nagyon óvatos volt, körültekintőbb, mint máskor, viszont nem érzett semmit, csak az előtte tornyosuló problémát. Olyan volt, mint egy nagy, sűrű, arany szálakból álló, folyamatosan mozgó és változó gubanc. Most nem tudott belőle olyan könnyedén olvasni belőle, mint máskor, így kissé csalódottan adta fel. Lassan tért vissza a valóságba; kissé meglepődve vette észre, hogy társa már leparkolt a számukra kijelölt helyre, és most őt tanulmányozta. Mike úgy nézett rá, mintha az arcvonásait próbálná az emlékezetébe vésni; Annabeth látta rajta, hogy úgy gondolja, ki fog lépni, de ugyanakkor látta a szemében a reményt is. Nagyon úgy tűnt, hogy mondani akar valamit.

-          - Nem tudom. – felte a lány a fel nem tett kérdésre, egy fájdalmas fintor kíséretéban, fájdalommal a hangjában – De majd lesz valahogy. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy.  – jelentette ki, majd kicsatolta az övét, és ki akarta nyitni az ajtót, de a társa hangja megállította.

-          - Annabeth… - egy pillanatra bentrekedt a lányban a levegő, és lassan visszafordult. Az utóbbi időben próbálta kibogozni az érzelmeit a fiú irányában; az eggyértelmű volt, hogy fontos számára, és néhanapján nem volt nehéz elképzenie, hogy egy pár alkotnak. – Bárhogy döntessz, én melletted állok. Csak… ígérd meg, hogy vigyázol magadra. -  mindkettőjük szeme fájdalommal telt meg, és a lány hezitácó nélkül hajolt oda hozzá, hogy megölelje. Tudták, hogy most minden meg fog változni, és elég nagy a valószínűsége, hogy nem látják egymást többé, viszont kimondatlanul is tudták, hogy nagyon fontosak lettek egymás számára. Annabeth kimondhatatlanul biztonságban érezte magát Mike karjaiban; nem akart tőle elhúzódni, de végül képtelen volt, mivel magszólalt a fiú telefonja, és erre mindetten összerezzentek; elszállt a pillanat, kelletlenül eltávolodtak egymástól. A lány társa felvette a telefont, miközben kiszáltak a kocsiból, és elindultak a kavicsos ösvényen. Annabeth jót mosolygott magában, ahogy Mike elővette a hivatalos, ügynöki hangját; megállapította magában, hogy rettentően jól áll neki. Most visszavett szokásos sétatempójából, és próbálta elnyújtani a rövid sétájukat, és a fiú sem sietett sehova. Kinyitotta neki az ajtót; előre engedte. Annabeth vett egy nagy levegőt, kihúzta magát, és felvette az olvashatatlan állarcát. Négy ügynök lépett oda hozzájuk, sötétkék öltönyeik diszkréten rejtették fegyvereiket.

-          - Innen átvesszük Annabeth Farewell exügynököt. Elmehet. – mindkettőjükben bentrekedt egy rövid ideig a levegő, ahogy közölte a fiúval hivatalos, hideg hangon a legidősebb. Hajába jócskán vegyültek ősz hajszálak, és mogorva azcvonásait egy feket napszemüveggel egészítette ki, noha ezt semmi nem indokolta; ugyan az épület földszintjén sok, padlótól plafonig érő ablak volt, odakint igen masszív viharfelhők gyülekeztek. Mike már vette a levegőt, hogy tiltakozzon, de a lány félig felé fordította fajét, és nemet intett.

-          - Menj, lásd el a sebeidet. Később még találkozunk. – látta rajta, hogy a fiú még hezitál, ezért  bólintott felé egy rövidet, majd hátra nem nézve, magabiztosságot tettetve elindult a férfiak között. Kettő egyből felzárkózott mellé, míg a harmadik elől ment, a negyedik pedig pár lépéssel lemaradva követte őket a végeláthatatlan folyosók és liftek labirintusába.

Annabeth már két órája állt ugyanabban a feszes pózban; minden izma görcsölt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy helyét elhagyva magából kikelve mindenkivel ordibálni kezdjen. A tárgyalás nem igazán úgy haladt, ahogy szerette volna; a férfi nem hazudott, amikor exügynökként hivatkozott rá, hiszen jóformán ki is rakták a szűrét, már csak az volt a kérdés, hogy mit varrnak még a nyakába. Soha nem gondolta volna, hogy egy csapat vénemberben ennyi harag felgyűlhet, és most körülbelül minden balul sikerült akciót a lányra próbáltak ráhúzni. Póker arccal állta végig a tárgyalást, és magában fogalmazta a beszédét, amit előad majd az egész végén. Hülyeségnek gondolta az egészet, vagy legalábbis a „tárgyalás” levezényelését. Azt ugyan értette, hogy így minden sokkal gyorsabb, meg hogy a tárgyalásokat csak nagyon ritkán, súlyos esetekben hívják össze, és olyankor az a bizonyos ügynök nagy valószínűséggel bűnös, és a véleménye nem sokat számít, de az ő esete más volt, így igazság érzete más féle bánásmódot követelt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az egészet Elisabeth apja erőltette, amit egy fél mondat erejéig az egyik tanács tag kiemelt. Ő, és két őr állt a nagy, kör alakú terem közepén, körülöttük a tanácstagok, és mindenféle fontos emberek, jegyzők, aktakukacok ültek, olyasféle lépcsős elrendezésben, mint ahogy az egyetemen ülnek a hallgatók. A procedúra már a vége felé közeledett, így egyre több ember kezdett el mocorogni, és még vádlóbban nézni rá. Annabeth mindent megfigyelt maga körül, a mindent borító kopott tölgyfán keresztül a legtávolabb ülő, félig alvó tanácsoson, és ajtóban álló ügynökökön át az esemény nagy részét átbeszélő mitugrászig, akit már így, az első látása ellenszenvvel fogadott. A tanácstagoktól fiatalabb volt, láthatóan képzett katona volt régen, frissen elvált, és a szeme alatti sötét karikák mutatták, hogy bánatában és tehetlenségében a munkájába menekült. Ruházatát elnézve a lány megállapította, hogy munkájáért nyílvánvalóan nem fizetik meg olyan jól, hiszen az öltöny ujja, amit viselt, enyhén kopott volt, színe fakó, és sütött róla, hogy legalább tíz éves, meg hogy ritkán használja. Monoton hangján utalt rá, hogy Annabeth felszólalhat a saját érdekében, ha akar, és ha a lány nem figyel oda minden szavára, akkor minden bizonnyal le is marad erről a kivételes lehetőségről.

-          - Köszönöm a szót. – felete hangosan, amint a férfi megállt egy pillanatnyi szünetet tartani a felolvasásban. Csúnyán nézett rá, amiért meg merte zavarni, de Annabeth egy kicsit sem zavartatta magát, folytatta. – Az elmúlt két órában, és tizenöt percben nagyon pontosan, és akkurátusan összeszedték mind a vélt, mind pedig a valós bűneimet. – nyomta meg az utolsó szót. Nem volt bilincsben, senki nem gondolta komolyan, hogy egy kamasz, fegyvertelen lány komoly károkat fog okozni; csak a látszat kedvéért állítottak mellé két őrt. – Nevettségesnek tartom az egész procedúrát, véleményem szerint az egész mondva csinált, és felfújják a dolgot. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bilincs nélkül, akaratom szerint járkálhatok, és csak két, gyengén felfegyverzett embert kaptam magam mellé. – kezét széttárva sétált egy kis kört, és elégedetten vette tudomásul, hogy pimaszsága miatt mindenki rá figyel. – Az esetek felénél, ahol jelen voltam, korán sem volt olyan nagy szerepem, mint ahogy az állítólagos „jegyzőkönyvek” állítják. – rajzolt idézőjeleket a levegőbe – Továbbá a Gárda szabályzata kimondja, hogy olyan ügyekben, ahol ügynöki hiba történt, de már annak tárgyalása, és a felelős vagy felelősök megbüntetése megtörtént, az ügyet nem lehet később újra megnyitni, ergo további ügynököket nem lehet felelősségre vonni. Hozzáteszem, hogy a felelősségre vonási procedúra során a tanács köteles minden résztvevő ügynököt kivizsgálni. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a felsorolt esetek közül hetet már lezártak, így a vádlott ügynökökről szóló cikkely értelmében azonnali hatájjal kérvényezem az eltávolításukat, azokkal az esetettek együtt, ahol a hamisított jegyzőkönyvek szerint kulcsfontosságú szerepem volt.

-          - Ehhez nincs joga. – felete ingerülten a szószóló.

-          - Ajánlom figyelmébe a Gárda - Alapítók könyvénk 6. kiadását. A könyv 117., 123., 145., és 198. oldalán találják meg a szövegeket, amire hivatkozom. Jogom van hozzá.

-          - Nevettséges. – szinte köpte a szavakat a férfi, de a mellette ülő tanácsos addigra már magához kérette a kérdéses kötetet. A termben tapintai lehetett a feszültséget, és tíz percnyi izgatott sutyorgás után az öreg bólintott, és halkan diktálni kezdett a mellette ülő jegyzőnek.

-         -  Elképesztő, hogy mennyire felkészült. – sziszegte gonoszul a szóvivő.

-          - Mindig ők az elsők. Ez a Gárda jelszava, de ez nem azt jelenti, hogy ne kellene tisztában lenni a saját jogainkal. – felete Annabeth halál nyugodtan - Ha számításaim helyesek, mostmár csak egy ügy van tárgyaláson; a legutóbbi.

-          - Ami miatt gondolom nem vállal felelősséget. – szúrt oda a férfi ellenszenvesen.

-          - Nos, részben valóban igaza van. Úgy gondolom nem az én hibám, hogy a küldetés nem sikerült.

-          - Részben van igazam? Tájékoztatnám kislány, hogy ez nem így működik. Nyílvánvalóan valakinek felelnie kell ezért!

-          - Természetesen. De ez a valaki nem én leszek. Be tudom bizonyítani.

-          - Ez nevettséges. Ön a vádlott, akinek lejárt az ideje a beszéd megtartására. Amennyiben nincs senkinek ellenvetése, az ügyet szavazásra bocsájtom…

-          - Én meghallgatnám az ifjú hölgyet. – szólalt meg egy öreg, reszketeg hang a hátsó sorok felől, de elég hangos volt, hogy hallják, és mindenki elcsendesedjen a teremben. Egy ideig mindenki döbbenten pislogott, mivel eddig ilyenre nem volt még példa.

Úton

Miután kiértek az osztálytársai látóköréből, Annabeth kényelmesebbre vette a tempót, és óvatos oldalpillantásokkal tartotta szemmel társa minden mozdulatát. Aggódott, hogy bármelyik pillanatban összeeshet. A csend, ami közéjük telepedett, erősen hajazott arra a bizonyos vihar előtti csendre, amit már annyiszor átéltek egymás, és más ügynökök társaságában a bevetések előtt. Mikor elérték a fiú fekete szolgálati kocsiját, a lány pár lépéssel megelőzte társát, és a volán felőli ajtónak támaszkodva kinyújtotta kezét a kocsi kulcsért. A fiú csak egy sötét pillantással válaszolt, és a karját megfogva finoman arrébb tolta, majd bemászott az ülésre, és várakozóan nézett rá. Annabeth bosszúsan fújtatva forgatta meg a szemét, majd fürgén megkerülve a kocsi orrát beszállt az anyós ülésre. Még akkor sem szóltak egymáshoz semmit, amikor rágördültek a tágas és elhagyatott parkolóból a nyílegyenesen futó földútra, ami a belváros felé vezető utak egyikébe torkollott. A lány sohasem bírta a hosszúra nyúlt némaságot, így most látványosan társa felé fordult az anyósülésen, és kitartóan szuggerálni kezdte. Ő válaszként csak összeszorította a száját, és tüntetőlegesen az útra szegezte a szemét. Most nyoma sem volt annak a jó hangulatnak, ami általában szokta jellemezni a köztük lévő kapcsolatot, egyikőjük sem akart engedni a másiknak. A lány bosszús volt a történtek miatt, nem volt se kedve, se pedig energiája újabb és újabb hazugságokat kitalálni, elfedve az amúgy nagyon is csúf, és hihetetlen igazságot; Mike pedig vérig volt sértve azért, hogy nem ugrott az első szavára, ha bajban volt. A hosszúra nyúlt csend már szinte komikusan hatott; pont akkor nem veszekedtek, amikor korlátlanul megtehették volna. Rövid gondolkodás után végül a lány szólalt meg, nyugodt, hűvös hangon.

-          - Hallgatlak. – a fiú úgy tett, mint aki meg sem hallotta; nagyon is jól tudta, hogy a legnagyobb büntetés, amit a lány tőle kaphat, az a csend, és az információ hiány. Pár perc múlva a lány újra próbálkozott.

-         -  Nézd, meg kell beszélnünk ezt a legutóbbi esetet. Elfogadom a dühödet, a te részedről jogosnak is tűnhet. Nem szívesen veszekedek veled, de ha ez segít lenyugodnod, ám legyen.

-         - Nincs ezen mit megbeszélni. Felelőtlen voltál. Cserbenhagytad a csapatodat, a védencedet, ügynök létedre. Következményei lesznek. – szűrte a fogai között.

-        -  Ez nem ilyen egyszerű. Csak a te oldaladat látod az eseményekből, ami nem fer.

-          -Csak az én oldalamat látom? Csak ez az egy oldal van, Annabeth! – csapott rá a kormányra a fiú.

-        -  Ezt most te mondod, vagy a Gárda gondolja így? – kérdezte élesen a lány. Számára a válasz mindennél fontosabbnak tűnt abban a pillanatban.

-          -Az lényegtelen.

-          -Nem az. Ugyanis akár hiszed, akár nem, nem csak az az egy oldal van.

-          -Ez az egy oldal, ami számít. – felelte egy leheletnyivel nyugodtabban a fiú.

-          -Ha tényleg így gondoljátok, akkor valóban nincs keresni valóm köztetek. – felelte szomorúan a lány. Lesütötte a szemét, majd a könnyeivel küszködve nézett ki az ablakon, és próbálta összeszedni magát. Eközben a fiú elvette a pillantását az útról, és újból végig mérte a lányt. Egy pillanatra sajnálat villant a szemében, de aztán eszébe jutott, hogy Annabeth magának kereste a bajt.

-          -Nézd, amit tettem… Meg volt az okom rá. Ne hidd, hogy nem vagyok tisztában a dolog súlyosságával; főleg most, hogy ilyen kevesen maradtunk. Nem várhatom el, hogy megértsd, hiszen a családod oszlopos tagja a Gárdának, és te magad is köztük nőttél föl. Neked soha nem volt választásod, nem ismersz más féle életet.

-          -Úgy mondod, mintha ez valami rossz dolog lenne.

-         - Egyáltalán nem erre gondoltam. – felelte immár remegés nélküli hanggal a lány. – Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy nem mindenkinek van ilyen egyszerű dolga. – újra csend ereszkedett közéjük, de ez már nem volt annyira kényelmetlen; noha Annabeth még mindig érezte a fiúból áradó feszültséget; és némi tartózkodást, amit nem vett jó néven. Idő közben beértek a városba, és most a centrumból próbáltak kikeveredni. A lány világ életében utálta a nagyvárosokat, a sok autót és embert maga körül, a természet hiányát, de most csak rezignáltan vette tudomásul őket. Próbálta összeszedni a bátorságát, hogy tanácsot kérjen a barátjától, ebben az igen kényes ügyben.

-         - Mike… Azt fontolgatom, hogy otthagyom a Gárdát. – a fiú annyira meglepődött, hogy egy kis ideig elfeledkezett mindenről, és a mellette ülő lányra bámult. Ő egyáltalán nem ezt akarta! Ő csupán maga mellől akarta elüldözni a lányt, nem pedig egyenesen az ügynökségtől! A lánynak ügynökké kell válnia, fényes karrier áll előtte; nem dobhatja el ezt csak úgy. Gondolatai egymást kergették, nem tudott szóhoz jutni. Ebből a kisebb sokkos állapotból a lány sikítása zökkentette ki.

-          -Vigyázz! – visszanézett az útra, és ijedten vette észre, hogy egy kocsi bevágott eléjük, amíg nem figyelt. Padlóig nyomta a fékpedált, és csak néhány centin múlott, hogy nem szaladtak bele a másik kocsiba. Mindketten az útra meredtek egy kis ideig, majd Mike észbe kapott és elindult. Az első lehetőségnél elfordult jobbra, majd ráfordult pár kisebb utcára, így egy kis park mellett kötöttek ki. Beállt egy üres parkoló helyre, és leállította a motort. Lehúzta az ablakot, hogy ne legyen olyan meleg, és még egy kis ideig bámult maga elé.

-         - Ez közel volt. – a lány csak hümmögni tudott válaszul. Még mindig gyorsabban vert a szíve, mint kellett volna, és egyszerűen nem tudott lenyugodni. – Eddig még nem volt balesetem. – folytatta végül rezignáltan a fiú.

-        -  Nem a te hibád lett volna, nem szabadott volna ilyen felelőtlenül elénk vágnia. – mondta kapásból a lány, kicsit talán több éllel a hangjában, mint szerette volna. Összenéztek, és abban a pillanatban nem partnereknek, ügynököknek látták egymást, hanem csak két ijedt fiatal voltak. Végül Mike törte meg a csendet.

-          - Nem hittem volna, hogy ez jár a fejedben. Azt hittem, hogy más miatt nem akarsz jönni…

-         - Mit gondoltál? – kérdezte kíváncsian a lány.

-          - Én… - nem tudta, hogy mit válaszoljon. Nem mondhatja el neki az igazat. A lány nem tudhatja meg, hogy érzéseket táplál iránta. –Nem is tudom. De soha meg nem fordult a fejemben, hogy esetlegesen kilépsz.

-         -  Őszinte leszek veled. Úgy érzem, hogy nem tudom összeegyeztetni a két életet egymással. Egyszerűen nem megy. Túl sok a hazugság, a szövetkezés, és már azon kapom magam, hogy önkéntelenül is felmérem a terepet, és kissé paranoiásan viselkedem. Ez… nem én vagyok. Az persze sokat nyom a latba a másik oldalról, hogy csak nagyon nehezen bírnám ki azt, hogy meg kellene szakítanom a kapcsolatot veletek. Mind a ketten nagyon fontosak vagytok a számomra, és a többiek is hozzánőttek a szívemhez egy kicsit. Imádom, ahogy megtervezzük a küldetéseket, szeretek veletek dolgozni, még akkor is, ha állandó veszélyben van az életünk. – néhány könnycsepp kiszökött a szeméből a mondtat végére, így inkább kibámult az ablakon.

-          - Akkor maradj! Ne lépj ki! – sosem tudott mit kezdeni a síró nőkkel, így csak ügyetlenül megpaskolta a vállát.

-          Ez nem ilyen egyszerű. Ha nem hagyom ott az ügynökséget, előbb utóbb a hozzám közel állók fognak sérülni. Hidd el az elmúlt hetekben máson sem járt az eszem, hogy hogyan tudnám összeegyeztetni a kettőt, de rájöttem, ez lehetetlen. Azt sem tehetem meg, hogy magára hagyom a családomat. Számomra ez nem opció. Éppen ezért nem segítettem tegnap. Amíg nem tudom tisztázni magamban, hogy mit akarok, addig nem viselkedhetek úgy, mintha minden rendben lenne. – egy kis időre elhallgatott, magában őrlődve, hogy hogyan fogalmazza meg gondolatait.  – Nem tudom eldönteni, hogy mit akarok. Egyszerűen úgy érzem, hogy nincs jó választás, mindenképpen sérülök valamilyen szinten. Erősen hajlok arra, hogy a véglegesen kilépek, de nem igazán magam miatt. A családommal, a nagyszüleimmel nem tehetem meg, hogy eltűnök a nyilvánosság elől, hogy nem tartom velük a kapcsolatot. Mivel a két életet nem tudom összeegyeztetni, ezért muszáj vagy az egyiket, vagy a másikat választanom. Szerinted mit kéne tennem?

-         -  Nézd… Nem dönthetek helyetted. Csak azt tudom, hogy itt most rólad van szó, a te jövődről; nem befolyásolhat a döntéshozatalban az, hogy mások mit akarnak. – a lány már vette a levegőt, hogy közbe vágjon, de a fiú leintette – Igen, tudom; de az anyád és a nagynénéd hibáiért nem neked kell megfizetni az árat. Ne hagyd, hogy befolyásoljanak. Személy szerint úgy gondolom, hogy ha valaki, hát te össze tudod egyeztetni a két életet. – villantott rá egy fél oldalas mosolyt, majd beindította a kocsit. – És én a helyedben sietnék a döntéshozatallal, mivel most a tárgyalásodra megyünk.

-          - Hogy mi? – sápadt el egy pillanat alatt. A tárgyalások nagyon komoly dolognak számítottak a Gárda köreiben, és rendkívül ritkák voltak. Ilyenkor maga a vezetőség ült össze, hogy megvitassák az aktuális ügyet, és hogy ítéletet hozzanak. Hasonlított a bírósági tárgyalásokhoz, viszont az már régen rossz dolognak számított, ha valaki ily módon kerül a tanács elé. A kihágást elkövető ügynöknek az egész procedúra alatt csak egyszer van joga felszólalni, és mondandója vajmi keveset számít bele az ítélethozatalba. Annabeth amióta tud az ügynökségről, csak egy esetről hallott, és az sem végződött túl rózsásan. – De… Miért? Hivatalosan nem követtem el hibát, nem vagyok tag.

-          - Ez igaz, viszont akár tag vagy, akár nem, te is ki vagy jelölve Elisabeth védelmére. Ami tegnap történt… Fogalmazzunk úgy, hogy nem lett jó vége.

-         -  Mi történt? Lissa… ő ugye… ugye…

-          - Él. – felelte halkan Mike.

-          - Akkor?

-          - Nem tudjuk, hogy hol van.

-          - Mi az, hogy nem tudjátok, hogy hol van? – kérdezte döbbenten a lány.

-          - Úgy hogy elrabolták. Ami teszem hozzá, hogy nem történt volna meg, hogyha segítesz. – nézett rá jelentőségteljesen a fiú.

-          - De…

-          - Tudom. – szakította félbe – De gondolom azzal is tisztában vagy, hogy ez nem játék.

-          - Igen.  Mint ahogy azzal is, hogy nem szoktál ilyen komoly lenni. Csak két évvel vagy idősebb, ismerlek, általában nem tudsz ilyen hamar lenyugodni, főleg, ha egy ilyen kaliberű dologról van szó.

-         -  Nem értem miről beszélsz. – felelte kitérően a fiú. Próbált úgy tenni, mintha nem lenne igaz az, amit a lány állít. Az elmúlt hónapokban rengeteg tehet volt a vállán, amit az új előre léptetésének köszönhetett a Gárdán belüli ranglétrán. Eredetileg nagyon nagy megtiszteltetésnek vette, és örült neki, de mára már csak nyűg volt az egész.

-          - Mond csak, hogy megy a suli? Végzős vagy, ugye?

-          - Ne tereld a témát, ki vele, mi történt! – a lány már kezdett izgatott lenni, hiszen felkeltette az érdeklődését a viszonylag hirtelen jött személyiség béli változása a fiúnak. Idő közben elhagyták a várost, és felhajtottak az autópályára. A fiú nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy itt már lényegesen kevésbé kell odafigyelni az útra, amivel a lány is kitűnően tisztában van.

-         -  Nem történt semmi, csak fáradt vagyok.

-          - Hogyne. Ha fáradt vagy, akkor nem komolyodsz meg, sokkal inkább hisztis leszel.

-          - Ez nem is igaz.

-         -  Igazad van, ha szerencsénk van, akkor csak morogsz mindenért. – jegyezte meg játékos éllel a hangjában Annabeth, amiért egy éles pillantást kapott válaszul. – Ne de most komolyan, mi történt?

-          - Honnan veszed, hogy történt valami? – a kérdésére csak egy jelentőség teljes pillantást kapott válaszul, így nem látta értelmét, hogy tovább húzza a dolgot. A lány túl jól ismerte már, és egyébként is úgy érezte, hogy valakinek olyannak kell beszélnie a nehézségeiről, aki megérti.

-         -  Előléptettek.

-          - Gratulálok, ez nagyszerű hír. – örvendezett a lány. – Látod, megmondtam, hogy hamar bekövetkezik!

-          - Igen, csak akkor még nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz. Úgy érzem, hogy túl nagy a nyomás. Az apám nagyon sok terhet tesz a vállamra, aminek a felét még nem vagyok kész vállalni. Folyton hajtogatja, hogy mi mindent vár el tőlem, és hogy mik az elvárásai, miket kell elérnem. Képzeld, most azt találta ki, hogy minél hamarabb a tanácsban akar látni! Folyton erről beszél, már kezd idegesíteni.

-          - Megértem. De szerintem csak örül, hogy végre elismerték az érdemeidet.

-          - Ha csak erről lenne szó; de van egy olyan érzésem, hogy valamilyen úton-módon ő intézte el, hogy elő léptessenek.

-          - Nem hiszem… Hiszen te is tudod, hogy azt a bizottságot nem lehet megvesztegetni. A Gárda legöregebb tagjai alkotják, őket meg nem lehet mivel, hiszen nem érdekli őket a pénz.

-          - Lehet. Viszont kezdem úgy érezni, hogy sok ez az egész.

-          - Bár csak tudnék segíteni.

-        -   Mindketten tudjuk, hogy te találsz rá lehetőséget, hogyha akarsz… - pillantott rá vidáman. Annabeth rávillantott egy félmosolyt, majd hirtelen eszébe jutott, hogy mit ígért a tanárának, így előhalászta a táskájából a telefonját. Egy kicsit hezitált, hogy felhívja e az anyját, de végül letett róla, mivel azt a veszekedést csak a tárgyalás után akarta lebonyolítani. Miután elküldte a tömör, és lényegre törő üzenetét, az út hátra lévő részében szorongva bámult ki az ablakon, és gondolatban próbálta összeszedni magát.

Bizonytalanság

- Nem akarok elmenni!

-  Most nem mondhatod komolyan, hogy inkább maradnál összezárva egy csapat hormontúltengéses idiótával, ahelyett, hogy megmentsd Elisabethet! – a vonal másik végén a testőr fáradt volt és ideges a ráváró feladatok, és a lány akadékoskodása miatt.

- Lissának ott vagy te és a többi testőre. Nincs rám szüksége.

- Nagyobb szüksége van rád most, mint hinnéd. – az utolsó pár szótagot a lány már alig tudta elérteni, mivel a háttérben hangos dörömbölés, majd üvegcsörömpölés hallatszott. Hirtelen elszorult a torka, és átfutott a fején az a gondolat, hogyha most nem segít, Lissa láthatja kárát, és most is súlyos veszélyben lehet. – Most le kell tennem, erről még később beszélünk. – jelentette ki végül a fiú, és bontotta a vonalat. A lány lassan elvette a fejétől a telefont, majd percekig bámult még a készülékre, miután leült. Mikor megszólalt az Unstoppable, úgy gondolta, hogy Lissa telefonált, de csalódnia kellett. Nem mintha lett volna rá oka, hiszen a lány fiatal testőre, Mike hívta, akinek külső megjelenésére nem lehetett panasz, és egyébként is kedvelte Annabeth. Az ok, amiért hívta, az már nem volt annyira az ínyére, de még az is elment volna, ha nem hajnali kettőkor ébresztik fel miatta. Megint a lány segítségére lett volna szükségük, de ő megtagadta azt. Gondolatai a hívás után össze-vissza cikáztak, észre sem vette, hogy három másik társa értetlenül áll a dolgok felett, és magyarázatot várnak. Emma ugyan tudta, hogy ki hívhatta, de fogalma sem volt, hogy miért, csak sejtései voltak. Végül ő volt az, aki megtörte a csendet.

-  Mike volt az? – erre a kérdésre magához tért a gondolataiból Annabeth, és zavartan cikázott a tekintete a trió tagjai között.

- Ki az a Mike? – kérdezte fagyos hangon Michael, és szúrósan nézett csokoládébarna szemeivel a lányra.

- Egy régi ismerős.

- Érdekesen válhattatok el, elég paprikás volt a hangulat, a te részedről legalábbis. – fejtette ki véleményét Charles, és érdeklődve húzódott közelebb Emma ágyán. Annabeth fáradtan és szomorúan pillantott rájuk, majd egy laza mozdulattal a bőröndjébe dobta a telefonját, és szó nélkül visszafeküdt az ágyába; a fal felé fordulva jelezte szándékát, miszerint nem akar a történtekről beszélni, és jobb lenne a fiúknak menniük. Az érintettek csak összenéztek, majd Michael hirtelen ötlettől vezérelve leült a lány ágyára, és maga felé fordította. Minden dühe és féltékenysége egy pillanat alatt elpárolgott, amikor meglátta a lány könnyes, szomorú szemeit.

- Mi történt? Ha bántott, esküszöm, nagyon megbánja! – Annabeth egy pillanat múlva elkezdett nevetni, és közelebb evickélve a bőröndjéhez kihalászott belőle egy zsebkendőt. A többiek nem értették a reakciót, amit a lány látva, csak még jobban elkezdett nevetni. Erre nyitott be hozzájuk Erika, aki azért jött, hogy takarodó van, most már mindenkinek az ágyában a helye. A fiúk kelletlenül hagyták el a szobát, miután tiltakozásuk süket fülekre talált. A két lány egyedül maradt, és némán néztek egymásra. Emma borzasztóan kíváncsi volt; mindent meg akart tudni, és éppen vett egy nagy levegőt, hogy rázúdítsa barátnőjére a kérdéseit, de a lány megelőzte.

- Jó éjt Emma. – látta a lányon, hogy ez nem esett jól neki, és a ki nem mondott kérdések és titkok ott feszültek köztük, de Annabeth úgy döntött, hogy így lesz a legjobb a barátnőjének. Minél kevesebbet tud, annál jobb. Nehéz szívvel bár, de csöndbe burkolózva befonta sötétbarna haját, és lefeküdt aludni. Az éjszaka hátralévő részében ugyan egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnia; gondolataiba merülve várta meg a hajnal első sugarait. Sokat merengett a múlton, felidézte, hogy milyen volt a fiú oldalán dolgozni, és hogy menyire összhangban voltak. A vészhelyzetek és az adrenalin sokszor érdekes szituációkba sodorta őket, de összességében a maga módján még jó is volt a változás. Annyira, hogy sokszor komolyan fontolóra vette, hogy ügynökként, testőrként folytatja tovább. Noha persze ahhoz kicsit edzettebbnek kellene lennie, és el kéne végezni pár előkészítő tanfolyamot, de tudta, hogyha nagyon akarná, meg tudná csinálni. Másfelől viszont félt. Féltette a családja, ismerősei, és a saját életét. Tisztában volt a veszélyekkel, és azzal is, hogy nagy valószínűséggel el kellene határolódnia szinte mindenkitől, akiket most ismert. Nem akarta megtenni, túlságosan fájt volna. Viszont a kettő együtt sem mehet, sokáig legalábbis nem. Az elmúlt másfél év volt rá a fényes példa. A harmadik lehetőség az volt, hogy hagyja az egészet, kihátrál a szituációból, pont, mint ahogy ma hajnalban tette. Ehhez sem fűlt igazán a foga, de nem volt mit tenni. Tudta, hogy a folyamat közben el fogja veszíteni Lissát, aki mára már nagyon jó barátnője lett, és már rég nem csak egy elkényeztetett plázacicaként viselkedik. Azzal is tisztában volt, hogy meg kell majd szakítania a kapcsolatot Mike-al, amit szintén elég nehezen viselt volna, még akkor is, ha mostanság nem tartják annyira a kapcsolatot; a tudat fog hiányozni, hogy a másik ott van egy telefonálásnyira. Senkinek nem árulta el, hogy mik játszódnak le benne, így a fiú oldaláról talán jogos volt a sértődés, amikor elutasította. Viszont a lánynak is jogában állt, hiszen hivatalosan nem tartozott közéjük. Nem volt a Testőr Gárda tagja, bár egyfajta kimondatlan megállapodás kötötte hozzájuk. Sokszor elöntötte a szemét a könny, ahogy gondolatai rendre az előtte álló fájdalmas választás elé terelődtek. Nem érezte úgy, hogy lenne jó megoldás anélkül, hogy ő megsérülne valamilyen szinten. Nyugtalanul kelt fel, és csendben öltözött fel. Ránézett a telefonjára, hátha érkezett valami üzenet a fiú felől, noha tudta, hogy teljesen felesleges, mert azt hallotta volna. Nem tudta, hogy hogyan lesz tovább, így tanácstalanul és idegesen lopózott le a panzió közös kis csarnokába, ahol rengeteg fotel és újság volt kihelyezve. Leült az egyikre, és kezébe vett egy újságot, azzal a szándékkal, hogy elolvassa, de pár sor után elkalandozott a figyelme. Szinte percenként nézte a telefonját, majd amikor ráébredt, hogy mit is csinál, erőnek erejével próbálta minden figyelmét az újság soraira és képeire fordítani. Nem sok sikerrel, mert utána azon kapta magát egy idő múlva, hogy a múltján mereng, az egyik igen húzós akción, amit a fiúval ketten együtt éltek át. Sóhajtva tért vissza a jelenbe, és lökte vissza az újságot az asztalra. Végül úgy döntött, hogy felmegy a barátaihoz, és inkább velük beszélget, esetleg elhint nekik annyi információt, amitől csillapodik a sértettségük. Még mindig nem volt ébren rajta kívül senki, és ez már kezdte roppant mód bosszantani.

#####

Órák múlva már túl voltak a reggelin, és a négy jó barát egymás mellett ülve a kis barátságos csarnokban folytatta a hajnalban abbahagyott beszélgetést. Mindannyian feszülten figyeltek Annabethre, és kíváncsiságuk ellenére igyekezték nem túlfeszíteni a húrt, és ráhagyni a lányra, hogy csak azt mondja el, amit szükségesnek tart. A lány hálás volt ezért, de természetesen nem kerülte el a figyelmét a többiek reakciója. Emma szőke, göndör haja minden egyes együtt érző bólintásnál és fejrázásnál engedelmesen meglebbent, míg Charles aggódóan összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Michael a fejét lehajtva hallgatta a lányt, így az nem nagyon tudott az arcából olvasni, de sok minden elárult neki már az is, ahogy látta a rövid gesztenyebarna haja alatt összefűződni hosszú elegáns ujjait a tarkóján. Annabeth rövid hezitálás után barátnője mellől átült a fiú mellé, és nyugtatólag a vállára tette a kezét. Az érintésére a barátja csak lassan reagált, majd egy nagy sóhajtás kíséretében ráemelte csokoládébarna szemeit a lányra. Rengeteg érzelem kavargott bennük, és nem is lehetett csak egyet kiemelni. Egy pillanatig vacillált Annabeth, mert meg akarta ölelni barátját, de úgy érezte, hogy ezzel csak indokolatlanul éleszti fel benne a reményt, hogy több is lehet a kapcsolatukból egy szimpla barátságnál. A hezitálást a fiú is megérezte, és reménykedve pillantott rá. A lányt a döntéshozataltól a mögöttük felhangzó lárma mentette meg, ami felkeltette mindenki figyelmét. A bejáratnál egy fiatal férfi vitatkozott egy, nála sokkal idősebb férfivel, és minden áron próbált bejutni az épületbe. Annabeth megfordulva döbbenten ismerte fel Mikeot, és csak még jobban elsápadt, amikor felfogta, hogy a fiú szokásos viseletét most szinte mindenhol sár és vér borítja. Pánikolva ugrott fel a kanapéról, ahol eddig tanyázott a barátaival, és futva tette meg az ajtóig hátralévő pár lépést. A többiek jóval lassabb tempóval követték, és nem tudták mire vélni a reakcióját. Kirontott az ajtón, a nyakába vetette magát, és egy rövid pillanatig csak átadta magát annak az érzésnek, hogy a fiú életben van, és eljött érte, még akkor is, ha rettenetesen haragudott rá. Mike először reflexből el akarta lökni magától az idegent, aki olyan vehemenciával ölelgette, hogy majd megfojtotta, de aztán felismerte a lányra oly jellemző levendula illatot, és a különleges hosszú, sötétbarna haját, amit szinte mindennél jobban imádott. Önkéntelenül viszonozta egy kis ideig a gesztust, majd mikor rádöbbent, hogy ő most amúgy rettenetesen mérges a lányra, kicsit sem gyengéden eltolta magától. Erre Annabeth egy pillanatra olyan képet vágott, mint akit felpofoztak, de hamar rendbe szedte az arcvonásait, és egyenes tartással, felszegett állal ált meg előtte. Mindenki elhallgatott körülöttük, szinte vágni lehetett a feszültséget. A lány óvatosan felmérte a fiú állapotát, és csodálkozott, hogy egyáltalán még bír egyenesen állni. Az arca volt a legrosszabb állapotban. Rövid, kócos, szőkésbarna haja most össze volt csomósodva a sártól és a vértől, az eredeti színét szinte nem is lehetett megmondani. Bal szemöldökét egy vágás szakította meg, a szája fel volt repedve, és zúzódások éktelenkedtek az arcán, a piszokfoltok mellett. Fekete dzsekije most szörnyen poros volt, sok helyen szakadtan lógott rajta. Azon nem volt annyira feltűnő a vér, de a lány még így is kiszúrta. Az alatta lévő piros pólót apró vágások, és számtalan koszfolt tarkította, és a póló alján még égésnyomokat is észrevett. A sötétkék farmere most szakadtan, és viseletesen lógott rajta, és a jobb térdénél átáztatta a vér. Míg a lány a sérüléseket vette számba, a fiú kicsit sem titkoltan végigmérte őt, de minden véleményét megtartotta magának, egy szót sem szólt arról, hogy mennyire is tetszik neki a változás, ami rajta végbement. Egy nagy sóhajtással tette félre az oda nem illő gondolatait, és valahonnan nagyon mélyről kezdte összegyűjteni minden megmaradt – és egyébként jogosnak vélt- dühét, hogy rázúdíthassa a lányra. Végül Mike tengerkék szeme találkozott a lány mogyoróbarna, aggódást tükröző szemeivel, és megtörte a csendet.

-          Ezt mégis hogy a fenébe képzelted? Most, amikor a legnagyobb szükségünk van rád nem találunk meg? Egy ügynök mindig elérhető marad!

-          Ne ordibálj, a fejmosást legalább addig halaszd el, amíg el nem megyünk egy privátabb helyre. – felelte halálos nyugalommal a lány. A fiúban egyre jobban felment a pumpa, és most már nem kellett magát emlékeztetnie, hogy miért is mérges.

-          Neked ebbe nincs beleszólásod, a felettesed vagyok, akkor osztalak ki amikor akarlak!

-          Nem vagy a felettesem, partnerek vagyunk. – villant meg vészjóslóan Annabeth szeme, és karbetett kezekkel várta a folytatást.

-          Hogy fordulhatott meg egyáltalán a fejedben a gondolat, hogy cserbenhagyod a védenced? Elisabeth Crownwell a te felelősséged! Nem voltál hajlandó jönni, amikor bajban volt, szüksége lett volna rád! Elutasítottál, amikor a legnagyobb szükség lett volna rád. – magából kikelve ordított mindvégig, és szemrehányóan figyelte a másik minden mozdulatát.

-          Ez nem ilyen egyszerű, Mike. – felelte csendesen a lány. – Menjünk innen valami csendesebb, privátabb helyre.

-          Most bezzeg kerülöd a megaláztatást, mi? – dühösen elkapta a másik felkarját, és mit sem törődve a saját fájdalmával, közelebb hajolt, és a lehető legmegvetőbb hangot igyekezett megütni. – Nem is vagy ügynöknek való. – a lány dacosan szegte fel a fejét, hogy farkas szemet nézzen a tőle pár centire lévő kék szempárral. A pillanatot két izmos hapsi törte meg, akik a panzió régi, elhagyatott szárnyának felújításán dolgoztak; elrángatták a fiút, és nem túl kedvesen a kapu felé kezdték vonszolni.

-          Ne, várjanak! Ő egy jó barátom. Vagy legalábbis volt. Vele megyek, engedjék el, nem fog senkit sem bántani. – kiáltott rájuk Annabeth, majd megpördülve kiadta az utasítást barátnőjének. – Emma hozd a táskám, gyorsan! – pillantása végigsiklott az összegyűlt tömegen, és Erikán állapodott meg. – Szólni fogok a szüleimnek, hogy leváltam az osztálytól. – majd leintette a tanárnőt, aki éppen elkezdett volna tiltakozni az ötlet ellen – Tudom. – a döbbent csendet, ami körülvette őket, végül Michael törte meg.

-          Ügynök?

-          Ez hosszú sztori. – húzta el száját a lány, és lesütötte a szemét.

-          Némi magyarázatot azért csak érdemlek, nem? – kérdezte felsőbbrendűen, amit a lány csak azzal díjazott, ahogy felhúzta az egyik szemöldökét, és a lehető legcsúnyább pillantását vetette rá. Nem csak neki keltette fel az érdeklődését a hangsúly, és az egyes szám, amit a fiú használt, csak sajnos a másik egyén nem láthatta Annabeth reakcióját, így egyből téves következtetést volt le. Szomorúan könyvelte el magában, hogy a lány nélküle is nagyon jól megvan. Örülnie kellett volna, hiszen eleve az volt a terve, hogy minél hamarabb elmarja maga mellől. Gyengéd érzelmeket táplált irányában, oly mértékben, hogy az már zavarta a munkáját, így úgy gondolta, hogy minél hamarabb véget kell vetni az egésznek, mielőtt még igazán elkezdődhetne. A kialakult döbbenet és feszültség határán játszó hangulatot Emma megjelenése törte meg; mindenki felé fordult, ahogy a barátnője felé nyújtotta a táskáját. Annabeth egy bólintással, és halvány mosollyal az ajkán köszönte meg.

-          Biztos vagy benne, hogy vele akarsz menni? – kérdezte a barátnője aggódva.

-          Igen. – majd azzal a magabiztos lendülettel, amivel általában közlekedni szokott, megfordult, és döbbent pillantások kíséretében elviharzott az osztálytársai mellett, magával rángatva a már jobb napokat is látott barátját.