A régi épületekkel körbevett főtéren, egy, az időjáráshoz
képest vidám osztály vágott át, céltudatosan a könyvtár felé tartva. Az őket kísérő
tanár rezignáltan próbálta rávenni a fiatalokat a nagyjából rendezett oszlop
tartására, több-kevesebb sikerrel. A sor végén sétáltak ráérős tempóban
Annabeth mellett a barátai, akik hozzá hasonlóan a nyugodt szemlélődést
részesítették előnyben. A lány halvány mosollyal az ajkán figyelte az előtte
haladó osztálytársait, akik még mindig nem tudtak normálisan, kettesével
rendeződve haladni, pedig jócskán voltak már köztük olyanok, akik betöltötték a
tizennyolcat. Szinte mindenki, aki a téren tartózkodott feléjük fordult, és
érdeklődve figyelték a nem mindennapi látványosságot. A gimnázium, ahonnan
jöttek, a egy másik város szélén helyezkedett el, a nyüzsgéstől távol, és
hírhedten szigorú volt arra nézve, hogy a diákok mikor hagyhatják el az iskola
területét. Az egyik ilyen különleges alkalmak egyike volt ez is; noha a lány
szerint elég meggondolatlan cselekedet volt csupán egy kísérővel elengedni az
egyébként meglehetősen fegyelmezetlen osztályt. Az idő, amíg elérték a városi
könyvtárt, rettenetesen hosszúnak tűnt az emberek pillantásának kereszttüzében.
Nagy nehezen Erikának – a velük tartó tanárnőnek- sikerült beterelni diákjait
az épület ajtaján, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nagy
valószínűséggel csak az ő diákjai fognak a polcok között garázdálkodni, és nem
kell különösebb figyelmet szenteli, esetlegesen magyarázkodni a többi
látogatónak. A diákok egyből eltűntek a szeme elől, de nem aggódott túlzottan, mivel
a könyvtárnak csak két kijárata volt, és onnan ahonnan állt, mindkét ajtót
figyelemmel tudta tartani. Annabeth még utoljára hátrapillantott a válla
felett, hogy megbizonyosodjon barátai megérkezéséről, mielőtt bevettette volna
magát a polcok közé. Az elmúlt időszakban egyre többet kapta magát azon, hogy a
környéket kémleli, lehetséges menekülési útvonalakat térképez fel, és szemmel
tartja a barátait, hozzátartozóit. Bosszúsan rázta meg a fejét, amiért nem
tudja levetkőzni azokat a magatartásformákat, amikért egyébként az életét
köszönheti. Nagy levegőt véve próbált a körülötte lévő könyvekre koncentrálni,
így nemsokára meg is találta azt a részleget, ahol el akart időzni. Végighúzta
kezét a kicsit már poros könyvek gerincén, és derűsen vette tudomásul, hogy a
nagy részüket már olvasta. Körülötte ugyan nagy volt a zsivaj, amit a fiú
osztálytársai csaptak, de ő addigra már teljesen elmerült az egyik könyvben,
amit óvatosan emelt ki a többi közül. Szemével nyugodtan falta a sorokat,
amikor hangos csattanásra lett figyelmes. Egy pillanat alatt ugrott fel a
kényelmes fotelból, ahol addig ült, és pár szigorú pillantással mérte fel a
helyzetet. A hangot az osztálytársai okozták, akik valamilyen érthetetlen okból
kifolyólag a polcok felborításán ügyködtek. A csattanó hangot a leesett könyvek
okozták, és a lány megrökönyödve vette tudomásul a számára szent helyként felfogott
könyvtár rombolását. A kezében tartott érdekes könyvet bosszúsan rakta vissza a
helyére, és fél szemét a balhés társaságon tartva elindult megkeresni Erikát.
Tapasztalatból tudta, hogy senki nem járna jól, hogyha ő venné kezébe az
irányítást, így bölcsebbnek tartotta a tanárnőre bízni az osztálytársai
fegyelmezését, míg ő próbálta kimagyarázni a helyzetet. Tíz méter megtétele
után megpillantotta a kétségbeesett tekintetű nőt befordulni a sarkon. Küldött
felé egy biztató mosolyt, és felével intett, hogy merre találja az elkövetőket.
Nem mintha sok segítségre lett volna szüksége, hiszen akkora lármát csaptak,
hogy lehetetlen volt nem meghallani. A lány céltudatosan haladt a recepciós
pult felé, ahol egy igen ideges nőt talált, és fülsértően magas hangon
sápítozva ügyködött azon, hogy túljusson azon a három tinédzseren, akik az
útját állták.
-
Nyugodjon meg asszonyom, minden rendben van. –
kezdte kedvesnek szánt hangon, de kissé idegesen Annabeth.
-
Mi történt? Hol van a kísérő tanáruk? –
tudakolta felháborodottan, miközben a lány barátait egy nem éppen kedves
mozdulattal tolta félre az útjából. A diákok tanácstalanul néztek össze, majd
óvatosan lépkedve követték a könyvtárost, aki feldúltan masírozott a lány felé.
-
Minden a legnagyobb rendben, csupán az egyik
diák rosszul lett, neki esett az egyik polcnak, a minket kísérő tanárnő most
mellette van, és kézben tartja a dolgokat. – hazudta folyékonyan Annabeth. Egy
kicsit ugyan érdekelte, hogy mi volt a kiváltó ok, amiért az osztálytársai nem
tudtak normálisan viselkedni, most azonban elsősorban arra kellett
koncentrálnia, hogy minimalizálja a balhét, ami ezután következik. A középkorú
könyvtároson egyből megenyhültek a vonások, és egy kicsit aggódva fordul be a
polcok közé. Charles és Emma kérdőn húzták fel a szemöldöküket, és már éppen
kérdések tömkelegét akarták rázúdítani a lányra, amikor az csak legyintett
egyet, és a könyvtáros után eredt. Michael, a baráti társaság negyedik tagja
csak somolyogva rázta meg a fejét, és komótos mozdulatokkal ment vissza a
recepció elé, hogy felvegye a kabátját és a sapkáját. Tudta, hogy nemsokára
távozniuk kell, így nem látta értelmét a további könyvek válogatására. Nemsokára
az ajtóban megjelentek a bajkeverők, mögöttük lemaradva pedig Erika és Annabeth
sétált, minden erejüket bevetve, együttesen próbálták lenyugtatni a
könyvtárost, és a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. A polcok közül
előszivárgott a többi diák is, meghallva a lármát, és előkerült még három ember
is, aki az épületben dolgozott. A kavarodásban a fiatal tanárnő sietősen adta
ki a parancsot a távozásra, míg a könyvtáros a lánnyal hadakozott. Percek alatt
a téren találták magukat, és a szemerkélő esőben vették célba az egyik közelben
lévő parkolót, ahol már a busz várt rájuk, amivel jöttek. A „vétkesek” haladtak
a csoport elején, nem igazán érdekelte őket a rájuk váró büntetés, csak
egyszerűen jót nevettek az egészen. Mögöttük sétáltak valamivel lassabb
tempóban a diákok, akik már hozzászoktak a mindenféle balhéhoz, így más nem is
érintette őket nagyon az újabb incidens. Hátul mérgesen sétált a négy
könyvszerető jó barát, kedvenc fiatal tanárnőjük társaságában. Erika
rettenetesen kikészült idegileg, szőke, feszes kontyba rendezett hajából már jó
pár tincs kiszabadult. Annabeth érzékelte, hogy a nőnek támaszra van szüksége,
így Michaelt otthagyva felzárkózott mellé, és a fiú vágyakozó pillantásainak
kereszttüzében nyugtatónak szánt beszélgetést kezdeményezett a tanárnővel.
-
Mi lenne, ha kitalálnánk egy jó kis büntetést
nekik?
-
Mire gondolsz? – kérdezte színtelen hangon a nő.
Még csak nem rég kezdte a pályáját, de már is elege volt a gyerekek
többségéből.
-
Most tanulmányi kiránduláson vagyunk. A
következő állomás a magánkórház, amit Emma apja vezet, igaz?
-
Igen.
-
Van ott zárt osztály? – kérdezte vigyorogva a
lány. Mire csak egy halvány mosolyt kapott válaszul.
-
Értem, hogy mire gondolsz, de nincs. Viszont a
panzió, ahol a szállásunk van, az egyik ismerősömé, talán tudok szerezni pár
olyan embert, aki segít őket karban tartani. – mondta még mindig tűnődve.
-
Mi lesz a büntetésük? – kérdezte kíváncsian
Annabeth – Én ugyan nem árultam el, hogy valójában honnan jöttünk, nem akartam
a sulinak bajt. Nem mintha a srácok nem érdemelnék meg a felhajtást, de nem
akartam a suli amúgy is kissé kétes hírnevét még egy ilyen dologgal rontani.
-
Nem tudom még, hogy mit fognak kapni, de nem
hiszem, hogy megúsztuk ilyen könnyen az egészet. Biztos, hogy eljárást fognak
indítani. – mondta leverten a nő.
-
Legyünk bizakodóak. Anyagi kár nem keletkezett,
így maximum a rendbontást tudnák felhozni, de arra meg beadtam a nőnek az
aduászt, hogy az egyik fiú rosszul lett.
-
Nem úgy nézett ki, mint aki bevette. – felelte egy
grimasz kíséretében Erika – A fiúk nem játszottak rá a történetedre.
-
Én megpróbáltam. – tette fel kezét védekezőleg
Annabeth. – Ne aggódj, nem hiszem, hogy bármi bajod lenne az incidensből.
Sokkal többet is néztek már el a tanároknak, hogyha a mi osztályunkról van szó.
– Erika erre csak bólintott, és gondolataiba mélyedve szállt fel a buszra. A
lány is beletörődött, hogy nem tudja feldobni tanárát, így megállt, bevárva a
pár lépéssel lemaradt barátait. Mintegy rutinból, még egyszer felmérte a
környezetüket, megbizonyosodva a biztonságukról, majd elindult, hogy helyet
keressen maguknak. Michael szorosan követte őt, és egyből leült mellé, amit
Charles és Emma csak egy cinkos pillantással rendeztek le maguk között. Nekik
is feltűnt, nem csak Annabethnek, hogy a fiú egyre több időt igyekszik vele tölteni.
Jól is néztek volna ki együtt, egy pár ként, de a lány nem tudott rá másképp
tekinteni, mint a legjobb barátjára, így igyekezte ignorálnia fiú közeledési
kísérleteit.
#####
Annabeth és Emma szobájában húzódott meg a
négy jó barát, és mindenről beszélgettek, ami csak az eszükbe jutott. Jó volt a
hangulat, nem érezték szükségét annak, hogy csatlakozzanak a kint tomboló többi
osztálytársukhoz. Egy idő után, olyan éjfél környékén végül Annabeth
elálmosodott, és eldőlt az ágyán, jelezvén, hogy aludni szeretne, de fiúk nem
vették a lapot, továbbra is náluk tanyáztak. Egy idő után összegömbölyödött és
magára húzta a takaróját, és próbált egy kicsit pihenni, míg a többiek
beszélgettek. Michael a jelenetet álmodozva figyelte, és igyekezett minden
mozdulatot megjegyezni. Nyíltan bámulta, hiszen nem kellett attól tartania,
hogy a lány majd észreveszi, és esetleg kérdőre vonja. Ott ült az ágya végében,
tőle egy karnyújtásnyira feküdt a lány, és mégis olyan távolinak érezte, mintha
egy szakadék lenne közöttük. Hirtelen beállt a csönd ő pedig meglepetten
pillantott a szobában tartózkodó másik két diákra. Ők pedig vigyorogva kezdtek
el újra beszélgetni, de már sokkal halkabban, mint azelőtt. Michael elvörösödve
sütötte le a szemét, majd ő is csatlakozott a beszélgetéshez, és roppant hálás
volt, hogy nem kommentálták a történteket. Egy óra múlva, mikor már a fiúk is
kezdtek álmosak lenni, és az osztálytársaik is csendesebbek voltak, megszólalt
Annabeth telefonja, vígan játszva a lány egyik kedvenc együttesének, a The
Score – Unstoppable című számát. Elhalt a beszélgetés, és kíváncsian figyelték
a lányt, aki pár másodpercig még morgolódva forgott az ágyában, majd amikor
eljutott a tudtáig, hogy ki hívja, hirtelen felült, és szinte kiugorva az
ágyából keresni kezdte a telefonját. Fél percig kutatott szitkozódva, mire
sikerült a táskája aljáról előhalászni a telefonját. Egy pillanatig még
rámeredt a képernyőre, majd enyhén remegő kézzel fogadta el a hívást.
