Úton

Miután kiértek az osztálytársai látóköréből, Annabeth kényelmesebbre vette a tempót, és óvatos oldalpillantásokkal tartotta szemmel társa minden mozdulatát. Aggódott, hogy bármelyik pillanatban összeeshet. A csend, ami közéjük telepedett, erősen hajazott arra a bizonyos vihar előtti csendre, amit már annyiszor átéltek egymás, és más ügynökök társaságában a bevetések előtt. Mikor elérték a fiú fekete szolgálati kocsiját, a lány pár lépéssel megelőzte társát, és a volán felőli ajtónak támaszkodva kinyújtotta kezét a kocsi kulcsért. A fiú csak egy sötét pillantással válaszolt, és a karját megfogva finoman arrébb tolta, majd bemászott az ülésre, és várakozóan nézett rá. Annabeth bosszúsan fújtatva forgatta meg a szemét, majd fürgén megkerülve a kocsi orrát beszállt az anyós ülésre. Még akkor sem szóltak egymáshoz semmit, amikor rágördültek a tágas és elhagyatott parkolóból a nyílegyenesen futó földútra, ami a belváros felé vezető utak egyikébe torkollott. A lány sohasem bírta a hosszúra nyúlt némaságot, így most látványosan társa felé fordult az anyósülésen, és kitartóan szuggerálni kezdte. Ő válaszként csak összeszorította a száját, és tüntetőlegesen az útra szegezte a szemét. Most nyoma sem volt annak a jó hangulatnak, ami általában szokta jellemezni a köztük lévő kapcsolatot, egyikőjük sem akart engedni a másiknak. A lány bosszús volt a történtek miatt, nem volt se kedve, se pedig energiája újabb és újabb hazugságokat kitalálni, elfedve az amúgy nagyon is csúf, és hihetetlen igazságot; Mike pedig vérig volt sértve azért, hogy nem ugrott az első szavára, ha bajban volt. A hosszúra nyúlt csend már szinte komikusan hatott; pont akkor nem veszekedtek, amikor korlátlanul megtehették volna. Rövid gondolkodás után végül a lány szólalt meg, nyugodt, hűvös hangon.

-          - Hallgatlak. – a fiú úgy tett, mint aki meg sem hallotta; nagyon is jól tudta, hogy a legnagyobb büntetés, amit a lány tőle kaphat, az a csend, és az információ hiány. Pár perc múlva a lány újra próbálkozott.

-         -  Nézd, meg kell beszélnünk ezt a legutóbbi esetet. Elfogadom a dühödet, a te részedről jogosnak is tűnhet. Nem szívesen veszekedek veled, de ha ez segít lenyugodnod, ám legyen.

-         - Nincs ezen mit megbeszélni. Felelőtlen voltál. Cserbenhagytad a csapatodat, a védencedet, ügynök létedre. Következményei lesznek. – szűrte a fogai között.

-        -  Ez nem ilyen egyszerű. Csak a te oldaladat látod az eseményekből, ami nem fer.

-          -Csak az én oldalamat látom? Csak ez az egy oldal van, Annabeth! – csapott rá a kormányra a fiú.

-        -  Ezt most te mondod, vagy a Gárda gondolja így? – kérdezte élesen a lány. Számára a válasz mindennél fontosabbnak tűnt abban a pillanatban.

-          -Az lényegtelen.

-          -Nem az. Ugyanis akár hiszed, akár nem, nem csak az az egy oldal van.

-          -Ez az egy oldal, ami számít. – felelte egy leheletnyivel nyugodtabban a fiú.

-          -Ha tényleg így gondoljátok, akkor valóban nincs keresni valóm köztetek. – felelte szomorúan a lány. Lesütötte a szemét, majd a könnyeivel küszködve nézett ki az ablakon, és próbálta összeszedni magát. Eközben a fiú elvette a pillantását az útról, és újból végig mérte a lányt. Egy pillanatra sajnálat villant a szemében, de aztán eszébe jutott, hogy Annabeth magának kereste a bajt.

-          -Nézd, amit tettem… Meg volt az okom rá. Ne hidd, hogy nem vagyok tisztában a dolog súlyosságával; főleg most, hogy ilyen kevesen maradtunk. Nem várhatom el, hogy megértsd, hiszen a családod oszlopos tagja a Gárdának, és te magad is köztük nőttél föl. Neked soha nem volt választásod, nem ismersz más féle életet.

-          -Úgy mondod, mintha ez valami rossz dolog lenne.

-         - Egyáltalán nem erre gondoltam. – felelte immár remegés nélküli hanggal a lány. – Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy nem mindenkinek van ilyen egyszerű dolga. – újra csend ereszkedett közéjük, de ez már nem volt annyira kényelmetlen; noha Annabeth még mindig érezte a fiúból áradó feszültséget; és némi tartózkodást, amit nem vett jó néven. Idő közben beértek a városba, és most a centrumból próbáltak kikeveredni. A lány világ életében utálta a nagyvárosokat, a sok autót és embert maga körül, a természet hiányát, de most csak rezignáltan vette tudomásul őket. Próbálta összeszedni a bátorságát, hogy tanácsot kérjen a barátjától, ebben az igen kényes ügyben.

-         - Mike… Azt fontolgatom, hogy otthagyom a Gárdát. – a fiú annyira meglepődött, hogy egy kis ideig elfeledkezett mindenről, és a mellette ülő lányra bámult. Ő egyáltalán nem ezt akarta! Ő csupán maga mellől akarta elüldözni a lányt, nem pedig egyenesen az ügynökségtől! A lánynak ügynökké kell válnia, fényes karrier áll előtte; nem dobhatja el ezt csak úgy. Gondolatai egymást kergették, nem tudott szóhoz jutni. Ebből a kisebb sokkos állapotból a lány sikítása zökkentette ki.

-          -Vigyázz! – visszanézett az útra, és ijedten vette észre, hogy egy kocsi bevágott eléjük, amíg nem figyelt. Padlóig nyomta a fékpedált, és csak néhány centin múlott, hogy nem szaladtak bele a másik kocsiba. Mindketten az útra meredtek egy kis ideig, majd Mike észbe kapott és elindult. Az első lehetőségnél elfordult jobbra, majd ráfordult pár kisebb utcára, így egy kis park mellett kötöttek ki. Beállt egy üres parkoló helyre, és leállította a motort. Lehúzta az ablakot, hogy ne legyen olyan meleg, és még egy kis ideig bámult maga elé.

-         - Ez közel volt. – a lány csak hümmögni tudott válaszul. Még mindig gyorsabban vert a szíve, mint kellett volna, és egyszerűen nem tudott lenyugodni. – Eddig még nem volt balesetem. – folytatta végül rezignáltan a fiú.

-        -  Nem a te hibád lett volna, nem szabadott volna ilyen felelőtlenül elénk vágnia. – mondta kapásból a lány, kicsit talán több éllel a hangjában, mint szerette volna. Összenéztek, és abban a pillanatban nem partnereknek, ügynököknek látták egymást, hanem csak két ijedt fiatal voltak. Végül Mike törte meg a csendet.

-          - Nem hittem volna, hogy ez jár a fejedben. Azt hittem, hogy más miatt nem akarsz jönni…

-         - Mit gondoltál? – kérdezte kíváncsian a lány.

-          - Én… - nem tudta, hogy mit válaszoljon. Nem mondhatja el neki az igazat. A lány nem tudhatja meg, hogy érzéseket táplál iránta. –Nem is tudom. De soha meg nem fordult a fejemben, hogy esetlegesen kilépsz.

-         -  Őszinte leszek veled. Úgy érzem, hogy nem tudom összeegyeztetni a két életet egymással. Egyszerűen nem megy. Túl sok a hazugság, a szövetkezés, és már azon kapom magam, hogy önkéntelenül is felmérem a terepet, és kissé paranoiásan viselkedem. Ez… nem én vagyok. Az persze sokat nyom a latba a másik oldalról, hogy csak nagyon nehezen bírnám ki azt, hogy meg kellene szakítanom a kapcsolatot veletek. Mind a ketten nagyon fontosak vagytok a számomra, és a többiek is hozzánőttek a szívemhez egy kicsit. Imádom, ahogy megtervezzük a küldetéseket, szeretek veletek dolgozni, még akkor is, ha állandó veszélyben van az életünk. – néhány könnycsepp kiszökött a szeméből a mondtat végére, így inkább kibámult az ablakon.

-          - Akkor maradj! Ne lépj ki! – sosem tudott mit kezdeni a síró nőkkel, így csak ügyetlenül megpaskolta a vállát.

-          Ez nem ilyen egyszerű. Ha nem hagyom ott az ügynökséget, előbb utóbb a hozzám közel állók fognak sérülni. Hidd el az elmúlt hetekben máson sem járt az eszem, hogy hogyan tudnám összeegyeztetni a kettőt, de rájöttem, ez lehetetlen. Azt sem tehetem meg, hogy magára hagyom a családomat. Számomra ez nem opció. Éppen ezért nem segítettem tegnap. Amíg nem tudom tisztázni magamban, hogy mit akarok, addig nem viselkedhetek úgy, mintha minden rendben lenne. – egy kis időre elhallgatott, magában őrlődve, hogy hogyan fogalmazza meg gondolatait.  – Nem tudom eldönteni, hogy mit akarok. Egyszerűen úgy érzem, hogy nincs jó választás, mindenképpen sérülök valamilyen szinten. Erősen hajlok arra, hogy a véglegesen kilépek, de nem igazán magam miatt. A családommal, a nagyszüleimmel nem tehetem meg, hogy eltűnök a nyilvánosság elől, hogy nem tartom velük a kapcsolatot. Mivel a két életet nem tudom összeegyeztetni, ezért muszáj vagy az egyiket, vagy a másikat választanom. Szerinted mit kéne tennem?

-         -  Nézd… Nem dönthetek helyetted. Csak azt tudom, hogy itt most rólad van szó, a te jövődről; nem befolyásolhat a döntéshozatalban az, hogy mások mit akarnak. – a lány már vette a levegőt, hogy közbe vágjon, de a fiú leintette – Igen, tudom; de az anyád és a nagynénéd hibáiért nem neked kell megfizetni az árat. Ne hagyd, hogy befolyásoljanak. Személy szerint úgy gondolom, hogy ha valaki, hát te össze tudod egyeztetni a két életet. – villantott rá egy fél oldalas mosolyt, majd beindította a kocsit. – És én a helyedben sietnék a döntéshozatallal, mivel most a tárgyalásodra megyünk.

-          - Hogy mi? – sápadt el egy pillanat alatt. A tárgyalások nagyon komoly dolognak számítottak a Gárda köreiben, és rendkívül ritkák voltak. Ilyenkor maga a vezetőség ült össze, hogy megvitassák az aktuális ügyet, és hogy ítéletet hozzanak. Hasonlított a bírósági tárgyalásokhoz, viszont az már régen rossz dolognak számított, ha valaki ily módon kerül a tanács elé. A kihágást elkövető ügynöknek az egész procedúra alatt csak egyszer van joga felszólalni, és mondandója vajmi keveset számít bele az ítélethozatalba. Annabeth amióta tud az ügynökségről, csak egy esetről hallott, és az sem végződött túl rózsásan. – De… Miért? Hivatalosan nem követtem el hibát, nem vagyok tag.

-          - Ez igaz, viszont akár tag vagy, akár nem, te is ki vagy jelölve Elisabeth védelmére. Ami tegnap történt… Fogalmazzunk úgy, hogy nem lett jó vége.

-         -  Mi történt? Lissa… ő ugye… ugye…

-          - Él. – felelte halkan Mike.

-          - Akkor?

-          - Nem tudjuk, hogy hol van.

-          - Mi az, hogy nem tudjátok, hogy hol van? – kérdezte döbbenten a lány.

-          - Úgy hogy elrabolták. Ami teszem hozzá, hogy nem történt volna meg, hogyha segítesz. – nézett rá jelentőségteljesen a fiú.

-          - De…

-          - Tudom. – szakította félbe – De gondolom azzal is tisztában vagy, hogy ez nem játék.

-          - Igen.  Mint ahogy azzal is, hogy nem szoktál ilyen komoly lenni. Csak két évvel vagy idősebb, ismerlek, általában nem tudsz ilyen hamar lenyugodni, főleg, ha egy ilyen kaliberű dologról van szó.

-         -  Nem értem miről beszélsz. – felelte kitérően a fiú. Próbált úgy tenni, mintha nem lenne igaz az, amit a lány állít. Az elmúlt hónapokban rengeteg tehet volt a vállán, amit az új előre léptetésének köszönhetett a Gárdán belüli ranglétrán. Eredetileg nagyon nagy megtiszteltetésnek vette, és örült neki, de mára már csak nyűg volt az egész.

-          - Mond csak, hogy megy a suli? Végzős vagy, ugye?

-          - Ne tereld a témát, ki vele, mi történt! – a lány már kezdett izgatott lenni, hiszen felkeltette az érdeklődését a viszonylag hirtelen jött személyiség béli változása a fiúnak. Idő közben elhagyták a várost, és felhajtottak az autópályára. A fiú nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy itt már lényegesen kevésbé kell odafigyelni az útra, amivel a lány is kitűnően tisztában van.

-         -  Nem történt semmi, csak fáradt vagyok.

-          - Hogyne. Ha fáradt vagy, akkor nem komolyodsz meg, sokkal inkább hisztis leszel.

-          - Ez nem is igaz.

-         -  Igazad van, ha szerencsénk van, akkor csak morogsz mindenért. – jegyezte meg játékos éllel a hangjában Annabeth, amiért egy éles pillantást kapott válaszul. – Ne de most komolyan, mi történt?

-          - Honnan veszed, hogy történt valami? – a kérdésére csak egy jelentőség teljes pillantást kapott válaszul, így nem látta értelmét, hogy tovább húzza a dolgot. A lány túl jól ismerte már, és egyébként is úgy érezte, hogy valakinek olyannak kell beszélnie a nehézségeiről, aki megérti.

-         -  Előléptettek.

-          - Gratulálok, ez nagyszerű hír. – örvendezett a lány. – Látod, megmondtam, hogy hamar bekövetkezik!

-          - Igen, csak akkor még nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz. Úgy érzem, hogy túl nagy a nyomás. Az apám nagyon sok terhet tesz a vállamra, aminek a felét még nem vagyok kész vállalni. Folyton hajtogatja, hogy mi mindent vár el tőlem, és hogy mik az elvárásai, miket kell elérnem. Képzeld, most azt találta ki, hogy minél hamarabb a tanácsban akar látni! Folyton erről beszél, már kezd idegesíteni.

-          - Megértem. De szerintem csak örül, hogy végre elismerték az érdemeidet.

-          - Ha csak erről lenne szó; de van egy olyan érzésem, hogy valamilyen úton-módon ő intézte el, hogy elő léptessenek.

-          - Nem hiszem… Hiszen te is tudod, hogy azt a bizottságot nem lehet megvesztegetni. A Gárda legöregebb tagjai alkotják, őket meg nem lehet mivel, hiszen nem érdekli őket a pénz.

-          - Lehet. Viszont kezdem úgy érezni, hogy sok ez az egész.

-          - Bár csak tudnék segíteni.

-        -   Mindketten tudjuk, hogy te találsz rá lehetőséget, hogyha akarsz… - pillantott rá vidáman. Annabeth rávillantott egy félmosolyt, majd hirtelen eszébe jutott, hogy mit ígért a tanárának, így előhalászta a táskájából a telefonját. Egy kicsit hezitált, hogy felhívja e az anyját, de végül letett róla, mivel azt a veszekedést csak a tárgyalás után akarta lebonyolítani. Miután elküldte a tömör, és lényegre törő üzenetét, az út hátra lévő részében szorongva bámult ki az ablakon, és gondolatban próbálta összeszedni magát.